30♥

Tudom, hogy azt mondtam, hogy ma három fejezet fog felkerülni, de meggondoltam magam. :) Inkább elosztom így holnap és holnaputánra is fog egy rész jutni. Puszi 

 30. Szarvak és szárnyak...

Remegve hátráltam a szoba közepéig. Ez nem normális. Ez semmiképp sem normális. Nem vagyok normális... Ráztam meg a fejem mintha ezzel kiverhetném a fejemből a további őrültnél is őrültebb gondolatokat. Zihálva rogytam le az ágyra. Mintha minden levegő eltűnt volna a szobából úgy gyötört a légszomj. Úgy éreztem mintha égett volna a bőröm. Sírtam. Igen azt hiszem, hogy sírtam, de a forróság ami körülvett eltompította érzékeimet. Összekuporodva próbáltam enyhíteni a fájdalmat. Nem sikerült mondanom sem kell. Tűz... Csak lángokat láttam, ahogy lehunytam a szememet. Vörös táncot jártak a gondolataimban felperzselve a testemet. Aztán hirtelen vég lett. Valami jég kék ragyogás megfagyasztotta a kínjaimat. Mély lélegzettel kaptam levegő után. Most először gondolkodtam el a szinte természetesnek tűnő levegő fontosságán. Hagytam, hogy a kék örvény magával ragadjon és, hogy a drága oxigén ismét szétáradjon a tüdőmben. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de csak foltokat láttam. Csak nagyon lassan sikerült ráfókuszálnom az előttem térdeplő alakra. Hirtelen elgondolkodtam, azon, hogy vajon kinyitottam-e a szemem mert hasonló kékség fogadott. Elmosolyodtam mikor rájöttem a tulajdonosa kilétére. De-ja vu érzésem volt, de azt hiszem, hogy lesz is még pár alkalom mikor ez a kék szemű dög fog engem újra a valóságba rángatni. - Damon? - motyogtam még kissé kábultan.
- Téged egy percre se lehet egyedül hagyni mi? - kérdezett vissza gúnyosan. Tiltakozni akartam a felém irányuló piszkálódás ellen, de jobb belátásra térített a sajgó fejem. Azt hiszem most nem tudnám kellő képen képviselni az érdekeimet...
- Mi történt? - kérdeztem a fejemhez nyúlva. Bár veszettül lüktetett a halántékom igyekeztem ülő helyzetbe tornászni magam.
- Na azt látod én is szeretném tudni. - tolt arrébb és  telepedett mellém mivel eddig előttem térdelt. - Csak azt hallottam, hogy kiabálsz. Aztán meg... - itt elhallgatott és láttam, hogy megjelennek a mézédes mogorvaságának ráncai az arcán. Nem fojtatta így kérdőn néztem rá.
- Mi-tör-tént? - tagoltam neki hátha ez kizökkenti a bambulásból. Azt hiszem sikerült mert nagy sokára megint rám nézett. Más esetben órákig képes lettem volna a kékség csodálására, de most túlságosan is hajtott a kíváncsiság.
- Nem fontos. - mosolyodott el majd a fülem mögé tűrte a hajam és megcsókolt. Próbálta megakadályozni ezzel a további faggatózásomat. Hát ehhez keljen korábban.
- Damon... - toltam el magamtól. - Ezzel nem oldhatsz meg mindent. - igyekeztem összeszedni magam bár az előbbi kis csók nem sokat segített józannak maradnom. Tudtam, hogy nekem is van bőven mondani valóm, de hirtelen azt se tudtam, hogy hol kezdjem.
- Én nem vagyok normális... - nyögtem ki kínomban. Valahogy nem állt számra még a "boszorkány vagyok" kifejezés.
Damon felröhögött mire pofán vágtam egy párnával.
- Ez látod, nem újdonság. - nyögte még mindig nevetve miközben hátradőlt. Elöntötte az agyamat a köd és püfölni kezdtem ott ahol csak értem. Én itt mondani próbáltam valami fontosat ez meg csak röhög rajta.      
Próbált védekezni de lefogtam a kezeit a feje fölé. Gyanítom, hogy hagyta magát, mivel boszorkányság így boszorkányság úgy mégiscsak egy izmos vámpírral birkóztam.
- Képes lennél egy kis komolyságra? - sziszegtem az arcába. Bár a vigyorából ítélve azt hiszem, hogy tudom a választ. NEM... Ezt igazolta, mikor hirtelen felém kerül így teljesen kibillentve eddigi higgadt szerepemből.
- Hallgatlak... - suttogta a kulcscsontomra egy apró csókot lehelve rá.
Egy pillanatra lehunytam a szemem. Nem gyengülhetek el, most nem.
- Miután feljöttem történt valami. - kezdtem zavartan mivel eléggé elterelték a gondolatimat Damon ajkai amik úgy tűnt felfedező útra indultak egyre lejjebb a mellkasomon. - Felvettem a medált és képes voltam vele... tüzet gyújtani. - nyögtem mivel Damon beleharapott a vállamba. Nem szakította át a bőrömet, de szinte biztosra vettem, hogy vörösre horzsolta.
Kellett neki pár másodperc mire felfogta amit mondtam és elhúzódott tőlem felvonva a szemöldökét.
- Már nincs két hónap és azt hiszem, hogy nem csak ennyire leszel képes. - "nyugtatott meg". Milyen kedves. - Ez minden esetre megmagyarázza, hogy miért lángolt a bőröd mikor beléptem a szobába. - folytatta az arcomba vigyorogva. Hihetetlen, hogy mennyire fel tud idegesíteni. - Olvasd el a nagyid könyvét. - mondta. - Szerintem biztosan találsz majd benne néhány hasznos dolgot. - húzódott megint fülig a szája.
- Mondtam már, hogy ördögien mosolyogsz? - túrtam bele a hajába. - Ilyenkor olyan mintha felgyulladna a szemed. - simítottam végig az arcán.
- Még szerencse, hogy van nekem egy angyalom aki úgy szeret, ahogy vagyok. - puszilta meg az orromat. - Egy gyönyörű szép angyalom... - suttogta majd nyomott egy csókot a szám sarkába is.
- És mi van Stefannal? - toltam el magamtól. Fájdalmasan felkiáltott majd egy fintor és egy sóhaj közben legördült rólam.
- Ez nem lehet igaz. - hőbörgött. - Nem fogsz békén hagyni ugye? - nyöszörgött. Most rajtam volt a sora nevetésnek. Olyan elkeseredett arcot vágott, hogy komolyan megsajnáltam. A lábam átvetettem a csípőjén így lovaglóülésben felé kerültem.
- Nem is tudom... - vigyorodtam el. - Ha hajlandó lennél gyorsan elmesélni, hogy mi is történt lehet, hogy majd este átmennék hozzád. - vágtam gondolkodó fejet majd kigomboltam az inge legfelső gombját.
- Zsarolsz angyalka? - csillant meg Damon szeme. - Csábító gondolat. - méregetett. - Mire vagy kíváncsi? - karolt át. Tudtam, hogy a játszmát megnyertem. Damon pillantásából ítélve azt hiszem bármire képes lenne a cél érdekében.
- Hogy, mi folyik odaát Elenáéknál és, hogy mi a fenének eszitek már megint egymást Stefannal. - hadartam. - Mert Stefan nem csak amiatt fúj rád, hogy vért adtál nekem. - Valami más oka is van... - faggattam közben kibújtatva a bőrdzsekijéből amit aztán lehajítottam az ágy mellé.
- Nem érdekes. - suttogta egy nagyot nyelve. Szem-forgatva készültem lekászálódni róla de megragadva karjaimat megállított.
- Nem szerette volna, ah Jeremit is bevonjuk a történésekbe. - mondta végigsimítva a hátamon. - De mivel szükségem volt még egy emberre aki segíthet nekünk hozzá fordultam.
- Jeremy? - lepődtem meg. - Elena öccse? - ráncoltam össze a szemöldököm mire Damon csak bólintott. - Ő is tud a vámpírokról? - hökkentem meg.
- Ez egy meglehetősen régi történet. - motyogta Damon a hajamba temetve ujjait majd kibontotta a csatból ami eddig összefogta. Egy halk morgás adta tudtomra, hogy tetszett neki amit látott. - Tehát Stefan ezért haragszik rád. - vontam le a következtetést. - És John? - gomboltam ki a harmadik gombot is. - Mi történt odaát? - csókoltam bele a nyakába.
- Valamit biztosan tervez. - remegett meg a hangja. - Van egy olyan érzésem, hogy az alapító tanácsa megneszelte, hogy visszatértek a vámpírok. -nyelt ismét egy nagyot. - Ezért is nem jött John egyedül. - ült fel hirtelen mellkasával teljesen hozzám préselődve. - Nem tehetünk semmi csak várunk... - kapcsolta ki hátul a melltartómat. - ...hogy valami történjen. - csapott le az ajkaimra és nyelvével azonnal benyomulva közéjük vadul kergetni kezdte az enyémet.
Kopogtak az ajtón. Lassan kezdett az az érzésem lenni, hogy Stefannak valami természetfeletti érzéke van a megzavarásunkhoz.
- Lizi minden rendben? - kérdezte feszülten. - Mintha valami zajt hallottam volna. - Nem sok kellett, hogy elkáromkodjam magam és ahogy láttam, Damon sem volt kevésbé ideges. Egy bocsánatkérő pillantást küldve az ágyon fekvő sötétkére felkelve az ajtóhoz masíroztam. Nem ment valami gyorsan mivel közben a ruházatomat is rendbe kellett, hogy hozzam.
- Igen? - nyitottam ki résnyire a nyilászárót gondosan elállva a belátást a szobába. - Szia Stefan. - köszöntem mosolyogva. Lehet, hogy kicsit erőltetettnek hatott, de tekintve a helyzetet nem igazán érdekelt.
- Nem láttad Damont? - kérdezte engem méregetve. - Azt hittem, hogy veled van. - húzta gúnyos mosolyra a száját. Ilyennek se láttam Stefant még. Szinte felnyársalt a tekintetével.
- Csak nem engem keresel? - sétált felénk a folyosó végéről Damon. Nem sok kellett, hogy leessen, hogy hogy került ide. Nyilván kimászott az ablakon.
- Na, most már megnyugodtál? - néztem Stefanra majd hátat fordítva nekik besétáltam a szobámba. Tudtam, hogy követni fognak így nem is törtem magam, hogy bezárjam az ajtót. Damon amint besétált otthonosan levetette magát az egyik fotelben. 
- Minden rendben? - kérdezte Stefan aggódva. - Úgy értem most már teljesen jól vagy? - kérdezte.
- Persze köszi. - sütöttem le a szemem. - És bocsi, hogy nem fogadtam szót, de nem bírtam már tovább az ágyhoz-kötöttséget. - ültem le az ágyamra.
Stefan bólintott amit egy "Megbocsátok!"-nak könyveltem el. Legalább ez is rendeződött.        
- Na, jól van. Elena üzeni, hogy holnap átjön egy kicsit Bonnieva. - mondta. - Akkor nem zavarok tovább. Jó éjt. - mosolygott majd elindult kifelé, de mikor meglátta, hogy Damon nem mozdul megállt előtte. - Mit akarsz még tőle? - szűkültek össze a szemei. Két ekkora barmot... néztem fel az égre segítségért. Csak imádkozni tudtam, hogy Damonnak ne durranjon el az agya. Ha most higgadt marad talán nem lesz olyan gyanús ez az egész.
- Semmi közöd hozzá. - jutalmazta a legszélesebb vigyorával az öccsét majd az ajtó felé intett, hogy tűnjön a fenébe. Na jó nem lett tökéletes, de hát mit is vár az ember Damon Salvatoretól.
Stefan végül vonakodva de becsukta az ajtót. Mivel kétségem se fért hozzá, hogy nem ment túl messzire csak nagyon halkan szólaltam meg. 
- Szerinted sejt valami? - kérdeztem suttogva.
- Nem érdekel túlzottan. - vonta meg a vállát majd felállva elém sétált. - Később gyere át. - intett a fejével a szobája felé. Egy gyors csókot nyomott az orromra majd kiment az öccse után. Kimerülten terültem el az ágyon. Ez már nekem is sok volt egy napra....