63/1 ♥

Nos itt az újabb fejezet részlet. A többi része a napokban fel fog kerülni. Sok mindent szeretnék változtatni az oldalon úgyhogy folyamatos átalakításokra számítsatok. A szavazásokra is figyeljetek mert ott eldőlhet, hogy milyen sűrűn és milyen formában szeretnétek a frissítéseket. Köszönöm a biztatást és a véleményeket.

Jó szórakozást a történethez. Várom a kritikákat és a véleményeket.

♥ Molni ♥

63/1 Ébredés

/ Lizi szemszög/

Hideg. Hideget éreztem. Valami fagyos és mély homályba merültem a pillanat töredéke alatt. Ki akartam nyitni a szemem, hogy körülnézzek, de szemhéjaim cserbenhagytak és nem engedelmeskedtek nekem. Nem bírtam mozdulni. Olyan érzés volt minta csak lebegtem volna, elfelejtve mindent, időtlenül és nyugodtan. Aztán elkezdődött. Képek villantak fel előttem. Lassan majd egyre gyorsulva olvadtak össze mozdulatokká és emberekké. Kényszerítve, hogy a megnyugtató ürességet megtöltsék az emlékek és az érzések. Hirtelen hatalmas fájdalmat éreztem mely már-már úgy éreztem késként szabdalja a testemet. Sírni akartam kapálózni és küzdeni, de képtelen voltam rá. Láttam Damont, ahogy felém görnyed, hallottam az üvöltését. A csontjaimban éreztem a fájdalmát és a dühét. Láttam a könnyeket, a többieket, a zűrzavart és a bánatot, amit okoztam. Próbáltam meghallani, hogy mit is mondanak, de csak halk morajlásnak érzékeltem szavaikat... Beszélni akartam. El akartam mondani, hogy nem volt más választásom, el akartam mondani, hogy muszáj volt önzőnek lenem, esedezni akartam a bocsánatukért, de tudtam, hogy nem hallanának meg…

Fáztam és a hideg fagyosan fojtogatott. Éreztem Damon testének hőjét, ahogy magához szorított mégsem öntött el a szokásos meleg a testemet. Meg akartam érinteni, meg akartam ölelni, de csak még inkább felerősödött a fájdalom, amit éreztem…

Ilyen lenne a halál? Eltaszítva mindenkitől és mindentől? Mindegy is. Kétségem sem fért hozzá, hogy a poklot járom meg a haláltól függetlenül.

Nagyon fáztam. A felvillanó képek egyre halványabbak és elmosódottabbak lettek, mígnem teljesen eltűntek és végleg magával ragadott a jeges sötétség…

…

Sütött a nap. Mindent bearanyozott fényes sugaraival körülöttem. Vettem egy mély lélegzetet. A friss tavaszi levegő elbódította az érzékeimet. A földön feküdtem valami csodálatos kék ég alatt. Hihetetlen vidámság kerített hatalmába. Felültem és körülnéztem. Valamilyen kertben voltam, szebbnél szebb és vörösebbnél vörösebb rózsák között. Csodálatos rózsaillat áradt a levegőben. Felálltam és végignéztem magamon. Egy hosszú fehér ruhába voltam, amit még sosem láttam ezelőtt. Vajon hol lehetek? Az egész kert mintha csak egy romos házra épült volna. Régi oszlopokra és ködarabokra kúsztak fel a virágok megajándékozva őket szépségükkel. Tettem pár bizonytalan lépést az egyik boltív felé, de nem jutottam hozzá, mert valami megmozdult mögöttem.

Ijedten pördültem meg a tengelyem körül, de már csak egy elsuhanó árnyat láttam.

- Van ott valaki? – kérdeztem félénken megindulva a hely felé, ahol az a valami eltűnt a szemem elől. – Halo!?! – emeltem fel a hangom, de hiába füleltem nem érkezett válasz.

Biztos csak képzelődtem. Könyveltem el gyorsan, azonban teljesen magamat sem sikerült meggyőznöm. Megráztam a fejem, hátha attól észhez térek. Ne őrülj meg Lizi…

- Erre gyere! – hallottam hirtelen egy vékony gyerek hangot valahonnan az egyik kőtömb mögül. Bár kissé megremegett a gyomrom, de elindultam az irányába. Mikor befordultam megláttam egy kisfiút, aki az egyik legnagyobb kőrakás felé szaladt.

- Hé, várj meg! – kiáltottam utána, de még csak meg sem fordult. Futni kezdtem, hogy utolérjem.

- Siess! –hallottam a hangját a fejemben. Igyekeztem közelebb kerülni hozzá, de olyan volt mintha minden lépéssel csak távolodtam volna tőlem.

- Állj meg! – kiabáltam mikor már alig tudtam követni a kőtáblák között. Egy utolsó nagy lendületet vettem, hogy utolérjem, de alig tettem pár lépést és elbotlottam egy kiálló sziklában. Felálltam az oldalamat fogva és megnéztem, hogy miben is estem el. Ekkor jöttem rá, hogy egy temetőben vagyunk.

- Mi a fene ez? – meredtem a sírkőre, ami utamat állta. A saját nevemet olvastam rajta. – Ez valami rossz vicc? – kiabáltam, de úgy tűnt ismét egyedül vagyok. Az öreg kőtömbön a nevem alatt egy különös jel volt bevésve. Még sosem láttam ezelőtt. Valami régi kelta motívumnak tűnt vörös kövekkel rakták ki. Valami megmagyarázhatatlan erő arra ösztönzött, hogy kinyújtsam a karom és megérintsem. Amint hozzáértem felizzott a köbe vésett ábra. Majd alatta egy kézzel írt üzenet is láthatóvá vált:

„Kulcs a kulcshoz.”. Mit jelenthet ez?

Hirtelen a nyakamhoz kaptam, mert belehasította a fájdalom. Valami nedves folyadék borította. Mikor elemeltem a kezem megláttam, hogy véres volt.

- Mi történik velem? – suttogtam magam elé, választ se várva, de mégis érkezett.

- Menned kell. – hallottam a vékonyka hangot mögöttem.

Megfordultam és megláttam a kisfiút, ahogy a szomszéd síron üldögélt. Mögé léptem. Nem tudom miért, de annyira ismerős volt. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, de nem várta meg, míg hozzá érhetek, hanem megfordult.

Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Az az ismerős kék örvény villant a szemében és valahogy mégis más volt.

- Ki vagy te? – kérdeztem hirtelen, de ekkor megszédültem és mivel semmiben nem tudtam megtámaszkodni a földre zuhantam.

Hirtelen egy szoba kép tűnt fel előttem egy pillanatra majd foszlott semmivé.

Tekintetem ismét a kisfiú felé fordítottam, aki még midig engem nézett.

- Menned kell. – ismételte.

Felkiáltottam a fájdalomtól, mikor az újabb látomások belehasítottak a felembe. Damont láttam, egy csapat idegen alakkal. Ezúttal a szobát is felismertem a Salvatore házban.

Ismét szertefoszlott a kép és visszatértem a régi temetőbe.

- Te halott vagy? – kérdeztem a fiútól zilálva, aki most mellém térdelt. – Én is meg fogok halni?

- Nem. - rázta meg a fejét. - Ha meghalnál, én sem lehetnék itt. – mondta nyugodtan.

- Ki vagy te? – kérdeztem meg kezem ismét a vérző nyakamra szorítva. – Ismerlek? – kérdeztem rá meredve. Annyira ismerős volt, hogy biztosra vettem, hogy azt mondja, hogy igen, de csak elmosolyodott.

Ismét belém nyilallt a fájdalom. Még utoljára felnéztem a két kis apró kék szempárra. Majd lassan elviselhetetlenné lett fájdalomtól behunytam a szemem és éreztem, hogy ismét a hideg örvénybe zuhanok. Mikor vége lett a zuhanásnak hirtelen keményet éreztem a hátam alatt. A suttogásokból egyre inkább szavak bontakoztak ki körülöttem. Hirtelen visszatértek az emlékem. Damon, Elijah Greta… A szer, amit megittam… Megpróbáltam kinyitni a szeme, de nem sikerült. A kezemre koncentráltam. Hatalmas erőfeszítésembe került mire azt hiszem képes voltam megmozdítani. Ujjaim alatt éreztem a kemény tölgyfapadlót. Tudtam, hogy hamarosan felébredek…

62 ♥

Előkerestem amit még régen megírtam folytatásként, az, hogy valóban folytatom-e a történetet azt csak tőletek függ. Kérek mindenkit, hogy nyilatkozzon mert az lesz a döntő, hogy mennyien reagálnak. Köszönöm előre is 

62. Lee

/Elena szemszög/

Damon figyelmen kívül hagyta Stefan kinyújtott kezét a könyvért és egy olyan ” ne is álmodjatok róla” nézéssel ismét a zsebébe süllyesztette.  Miért is számítottam másra??? Otthagyott mindhármunkat és elindult a nappali felé. A fiúkra néztem, de egyik sem jelezte, hogy utána akarna menni így nekem kellett ezt a kellemetlen feladatot magamra vállalnom. Remek.

- Damon beszélhetnénk? – mentem utána, de úgy tett mintha nem hallaná.

- Damon hová mész? - kérdeztem mikor feltűnt, hogy a pince felé tartunk.

- Kettőt tippelhetsz… - morogta hátra a válla fölött majd kinyitva az ajtót elindul lefelé. Nem túl sokat gondolkodtam, követtem őt. Gyűlöltem az alaksorban lenni és nem csak a vérrel teli hűtőládák miatt. Semmi sem volt annyira riasztó, mint az a gondolat, hogy az évszázadok alatt mennyi szörnyűség történhetett itt. Damon magához vett pár tasak vért és az egyik ajtóhoz sétált, ami le volt lakatolva. Nem sokat vesződött a zárral, szinte egy legyintéssel letépte az ajtóról. Belépett, de én nem mertem az ajtóhoz lépni. Odabentről morgást és fojtott nyögéseket lehetett hallani, majd Damon hangját.

- Gyerünk nagyfiú, ébresztő… - motyogta valakinek. Mivel még mindig nem akaródzott benézni az ajtón jobb híján mozdulatlanná dermedve hallgattam a szürcsölést. Összerezzentem, mikor Damon kilépett az ajtón.

- Damon mi folyik itt? – kérdeztem gyanakodva, de nem kellett megvárnom a válaszát, mert egy csont-sovány vámpír követte perceken belül.

Alig ismertem fel a szürkés bőrétől és a még mindig beesett arcától, de mégis biztos voltam a kilétében.

- Lee… - suttogtam megdöbbenve.

- Szolgálatára. – biccentett színpadiasan. Lábdobogás hallatszott a hátam mögül, de nem bírtam megfordulni a döbbenettől. Ez tényleg nem vicc? Mit akarhat Damon ettől a féregtől?

- Elena minden rendben? – hallottam Stefan hangját. Megráztam a fejem majd felé fordultam.

- Persze igen csak hát… - ráncoltam a szemöldököm.

- Menj fel. – utasított majd a karomnál lökött rajtam egyet. – Most tette hozzá mikor észrevette, hogy nem mozdulok. Bár vonakodva is, de eleget tettem a kérésének és ott hagytam Jacket és őt. Legalább ő ne haragudjon rám. Nem hallottam semmit, míg be nem csukódott mögöttem a pinceajtó, amiből arra következtettem, hogy nem igazán akarják az orromra kötni a mondandójukat. A francba…

- Elena hol voltál? – lépett elém Bonnie egy nagy könyvvel a kezében. – Alaric is kezd magához térni. Bár még egy értelmes szót sem sikerült belőle Willnek kicsikarnia. Szerintem, mikor Will megkérdezte, hogy van, azt mondta, hogy bazdmeg, de Will szerint csak rosszul halottam. – nézett az égre.

- Mindenki a pincében van. – homályosítottam fel. – Damon kiengedte Leet. – magyaráztam.

- Szóval már megint forgat valamit a fejébe. – rázta a fejét Bonnie. 

- Lehet, hogy ezúttal igaza van. Megvan a véleményem Leeről, de azt sem tagadhatom, hogy Greta ellen nem árt, ha minél több en állnak az oldalunkon. – sóhajtottam leülve az egyik fotelbe.

- Már ha a mi oldalunkon áll. –morogta Bonnie. – Utána néztem néhány olyan igének a nagyi könyvében, ami a segítségünkre lehetne, de attól tartok, hogy Greta kissé felkészültebb és erősebb nálam. – rázta meg a fejét lemondóan. – Katasztrófa… - vágta le a könyvet az asztalra, amitől ugrottam egyet, pedig esküszöm a lelkiismeretemmel momentán semmi gond. Vagy fél óráig ültünk ott latolgatva az esélyeinket mire végre nyílt a pinceajtó.

Hatalmasat dobbant a szívem mikor megláttam, hogy Lee a szabad lábán a fiúk után sétálva közeledik.

- Mi a… - kezdtem volna bele, de Stefan a szavamba vágott.

- Elena beszélhetnénk? – kérdezte „kedvesen” és nem kis rábeszéléssel, ami alatt azt értem, hogy karon ragadott átsétáltam a konyhába.

- Ez meg mire volt jó? – dörzsöltem fájó karom szemrehányóan. – Jöttem volna magam is… - zsörtölődtem. – De én nem tartom jó ötletnek, hogy ez az alak…

- Damonnak tervei vannak vele és ha Lizit szeretnéd még élve látni, akkor neked is. – nézett rám szúrósan. – Bocsánat. – simogatta meg a karom. – Csak nem akartam, hogy Damont megint kihozd a béketűrésből. Nagyon bízik az ötlete sikerességében és mivel más ötlet nincs, nem kritizálhatjuk… - magyarázta, sajnos be kellett lássam jogosan.

- Mi az a terv? – kérdeztem rosszat sejtve mert az elmúlt órákban kismilliószor elhangzó „terv” szó közel állt hozzá, hogy végleg kitöröljem a szótáramból.

- Lee eljátssza, hogy megölte Lizit. – kezdte egy sóhaj után. – Ez eltereli majd Greta figyelmét és reményeink szerint besétál egy Bonni által kreált csapdába. –vázolta pillanatok alatt.

- És utána? – fontam karba a kezeimet.

- Azt hiszem Damon valami olyasmit említett, hogy megöli, feldarabolja és elássa a kertben, de ez a része a tervnek még homályos… - sütötte le a szemét.

- Milyen poénos kedved van. – húztam el a számat. – Én azért arra a részre kíváncsi leszek, hogy mit fog kérni cserébe… - néztem rá várakozóan.

- Te mit kérnél a helyébe? – tárta szét a karjait. – Mikor bezártuk Bonnie megigézte miszerint nem hagyhatja el a házat. – Vonta meg a vállát…

- Úgy érted, hogy…

- Igen, Damon szabadságot ígért neki. – bólintott. - Amúgy az előbbi feldarabolós részt majdnem szó szerint idéztem…

Ha eddig hittem is valamennyire (nem számít, hogy mennyire kevéssé) Damon épelméjűségében ez az illúzió most szállt el végleg. Ez nem normális… Szabadon enged egy olyan embert, aki rá vadászik és, aki szövetségese Olivernek? Ezt szerintem még Lizi se díjazná. Ennyi sütnivalója még neki is lehetne. 

Nehéz szívvel, de végül visszamentem a nappaliba. Úgy tűnt Bonniet már beavatták, mert a könyve felé görnyedt Damonnal és valamit nagyon tanulmányozott.

- Szerinted menni fog? – kérdezte épp Damon mikor odaértünk.

- Nem lesz egyszerű… - suttogta Bonnie homlokráncolva. – De azt hiszem, hogy működnie kell. De persze az is lehet, hogy Greta számít rá, hogy csapdába fut. – vonta meg a vállát. – Ezt még én sem tudom megmondani… Az viszont biztosra veszem, hogy csak perceket tudok nyerni. Nem hiszem, hogy elé erő lenne sokáig blokkolni az erejét. – sóhajtott.

-  Te csak azzal törődj, hogy minden rendben legyen, mire ideér. – A többi már az én dolgom. – egyenesedett fel Damon és egy pohár whiskyt töltött magának.

Ránéztem Stefanra aki most szintén a boszikönyv felé görnyedt. Láttam, hogy elkomorodik.

- És te tényleg azt gondolod, hogy majd itt ülünk és nézzük az akciódat? – fordult bátyja felé.

- Nem segítettetek már így is eleget? – gúnyolódott Damon.

- Greta sült bolond, ha egyedül jön. – szólalt meg Jack is, aki eddig csak az ajtónak támaszkodva hallgatott. – Ehhez mindannyian kellünk. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Már a többiek is úton vannak. – jelentette ki de mire kifejthette volna, hogy pontosan kikre is gondol Lee közbeszólt.

- Beleszólhatnék én is, vagy csak akiket közvetlenül érint a dolog? – kérdezte reszelős hangon. – Még nem világos teljesen, hogy mi is lenne az én feladatom.

- Gretának azt kell hinnie, hogy Lizi halott. – mondta Stefan Damon helyett. – Azt kell hinnie, hogy te ölted meg. Ez azt hiszem elég egyértelművé teszi a dolgot. – nézett Damonra megerősítést várva, de ő tüntetően hallgatott, lehajtva a bourbon maradékát is.

Lee kajánul elvigyorodott.

- Ne, aggódja cimbora. – biccentet Damon felé. – épp csak megkóstolom. – nevette el magát. Nem folytathatta, mert Damon kitörte a nyakát és elterült a földön.

Megszorítottam Stefan kezét.

- Valakinek még van kérdése ezzel kapcsolatban? – nézett szét várakozást tettetve.

- Ez feltétlen szükséges volt? – kérdezte Will idegesen.

- Határozottan jól esett. – húzta el Damon a száját. – Vigyétek fel Alaricot. – intett Jacknek és Stefannak. Végül ő is követte őket.

Bonnie és Will lementek a pincébe pont a nappali alá. Szerencsére Stefan gyorsan visszaért. Megölelt, amitől egy kicsit talán még meg is nyugodtam.

- Minden rendben? – kérdezte úgymond automatikusan. Nem hiszem, hogy hallani akarta tőlem, hogy mennyire nem vagyok jól…

- Milyen romantikus… – halottam Lee gúnyos hangját a háttérből, aki a nyakát vakargatva épp feltápászkodott a földről. Épp megfordultam, hogy ránézhessek, mikor megláttam, hogy Damon közeledik a lépcső felől méghozzá nem is egyedül. Valahogy még Leet is elfelejtettem. Bár tudtam, hogy Lizi életben van mégis megborzongtam a mozdulatlanul lógó karjai és Damon próbálkozása ellenére is hátra bicsakló fején.

Olyan óvatosan tette le Lizit mintha csak aludna és nem szeretné, hogy felébredjen. Összeszorult a szívem…

Összefonta Lizi karjait a mellkasán. Jack és Stefan, akik követték Damont szintén szótlanul nézték a jelenetet. Will törte meg végül a csendet, mikor feljött a pincéből.

- Bonni üzeni, hogy minden készen áll. – lépett közelebb.

Damon végül elfordította a fejét Liziről, majd bólintott Will felé.

- Menj le Bonniehoz rendben? – simogatta meg Stefan a hátamat. Tétován bólintottam. A lépcsőfordulóból visszafordulva még láttam, ahogy Damon Lee elé lép és mond neki valamit, de Will, aki mögöttem jött finoman lökött rajtam egyet jelezve, hogy hagyjam inkább és indujak. Egy nagyot sóhajtottam, mikor leültem az egyik székre.

Bone egy boszorkánykör közepén ült törökülésben. A sok gyertya rémisztő alakokat festett a fekete falakra, ami egy régi horrorfilmre emlékeztetett. Ha tudtam volna, hogy később az egész életem fog egy ilyen filmmé válni talán jobban odafigyelek a túlélős részeknél.

- Minden rendbe? - kérdeztem Bonnietól, aki épp kinyitotta a könyvet maga előtt. – Biztos, hogy meg tudod csinálni? – néztem rá aggódva.

- Nem Elena. – rázta mega a fejét. – Egyáltalán nem vagyok benne biztos. – húzta el a száját. – Nagyon is valószínűnek tartom, hogy egyikünk sem éli túl ezt az egészet. – sóhajtott.

- Lizi számít ránk. – suttogtam magam elé.

- Lizi bolond ha azt hitte ilyesmi sikerülhet. – emelte fel a hangját Bonnie.

- Neki se volt választása, ahogy nekünk sincs. – Ült le Will is az egyik székre. – Bíznunk kell ha másba nem is a szerencsében. – mosolygott rá Bonniera mitől az említett szája is mosolyra húzódott.

Hirtelen kialudta majd ismét fellobbantak a gyertyák körülöttünk.

- Mi fene volt ez? – szorult meg bennem a levegő.

-  Greta. – komorult el Bonnie a hangja.