23♥

23. Első nap a munkában

Stefan és a többiek már elmentek mikor én még mindig az előszobába álltam Damonra várva. Fogalmam sem volt róla, hogy hol a fenében van, de ha nem indulunk el két percen belül, akkor fix, hogy elkések az első munkanapomon.

- Damon! – kiáltottam, de semmi válasz nem érkezett. Motorzúgást hallottam az ajtó elől. Kinyitottam az ajtót, „Ha a szívem csücske nem visz el, akkor majd stoppolok!” címszó alatt, de a látványtól, ami odakint fogadott elakadt a lélegzetem.

Fekete bőrdzsekiben Damon feszített egy fekete motoron. Minden gondolatot sikerült száműznie a fejemből. Vigyorgott, mint mindig, bár most gyanítom az töltötte el ekkora megelégedéssel, hogy mint egy hülye bámultam őt tátott szájjal.

- Tényleg azt hitted, hogy csak poénból hordok bőrdzsekit? – vigyorgott továbbra is rendületlenül.

Sokkom két okból is érthetőnek bizonyult. Az első ok: Imádtam a motorokat. New Yorkban volt is egy, de azt csak béreltem így nem hozhattam magammal. A második ok: Semmit a világon nem találtam olyan sexinek, mint egy motoros pasit.

Ennek fényében azt hiszem, hogy nem is reagáltam, olyan rosszul. Végül is nem ájultam el a látványtól és ez már bíztató.

- Pattanj szivi, mert elkésel. – intett maga mögé.

Jobb láb, bal láb, jobb láb...kellett egy kis idő mire sikerült kellőképpen visszaemlékeznem a járás bonyolult műveletére.

Így is elég holdkóros benyomását kelthettem, de Damon rendkívül élvezte. Szinte megremegtem, ahogy átvetettem a lábam a puha bőrülésen. Még szerencse, hogy az eastpak hátizsákba pakoltam, mert így nem kellett minden cuccomat az árokba hajítsam, hogy végre elindulhassunk.

Tétován átkaroltam Damont. Nem nagyon tetszett neki. Addig-addig fészkelődött, míg elfogyott mögöttem a hely, így teljesen a hátához kellett simulnom. Gázt adott és elindultunk. Fejemet a hátára hajtottam, míg élveztem az adrenalin és a hűs levegő dübörgését a bőrömön. Úgy éreztem, hogy szinte repülök, ahogy a szél hajlakkot nem kímélve cibálta a hajamat.

Túl hamar vége lett. Szinte fizikailag fájt, hogy eltűnt a hűs örvény. Búcsúzóul még előrehajolva nyomtam egy ártatlan puszit Damon arcára majd leszálltam. Legszívesebben   

- Szerintem körülbelül négy körül végzünk. – mondtam. – Értem jössz?

- Ha végezTETEK akkor igen. Húzta el a száját. -  Csak csörögj rám. –mondta, majd indított és még utoljára rám vigyorogva elrobogott, gondolom, hogy valahol hasznosan eltöltse azt az időt, míg a hívásomra várakozik.

Felnéztem a kopott márványépületre. Hatalmas lépcsősor vezetett fel egészen a bejáratig. Tétován indultam felfelé. A forgóajtón átjutva megálltam a csodálatos antik stílusban készült festett mennyezet alatt. Még felfelé bámészkodtam nm vettem észre, hogy Will már rég mellettem áll. Nem csoda, hogy majdnem felsikítottam, mikor megszólalt mellettem.

- Valahogy mindig megnyugtatnak ezek a képek. Olyan érzése esz tőlük az embernek, hogy nincs teljesen egyedül. – dörmögte mély baritonján.

- Ó. Szia. – nyögtem ki zavartan. – Rémes, hogy már az első nap elkések és még hülyét is csinálok magamból. – nevettem a mennyezet felé intve. – Még nem igazán jártam itt. – szabadkoztam az előbbi bambaságom miatt.

- Semmi gond. – mosolyogta. – Gyere körbevezetlek. – intett zsebre dugott kézzel. – Nem olyan rémes, mint, ahogy látszik.

Én is elnevettem magam. Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy William Lucas korántsem olyan katonás főnök, mint ahogyan tartottam tőle.

A könyvtár két emeletes volt. Minden emeleten volt egy nagyterem és négy kisterem. Az második szinten a könyvtári szobákon kívül, helyett kapott még az iroda és egy leginkább csak kávé főzésre szakosodott miniatűr konyha. Ide vonultunk vissza, miután kimerültünk az épület felderítésében.

- Kérsz egy kávét? – kérdezte mikor beértünk.

- Köszi, az most nagyon jól esne. – nyögtem ki magamból. A tegnap éjszaka történtek bármennyire is nem akartam rájuk gondolni teljesen kimerítettek. Kezdett úrrá lenni rajtam a fáradság.

- Tulajdonképpen mi is lesz majd az én feladatom? – kérdeztem mivel úgy saccoltam, hogy még max tíz percig leszek képes egyáltalán ébren maradni.

Will letette elém a gőzölgő csészét, ami gyanítom, hogy épp megmenteni készült az életemet.

- Igazán nem lesz sok dolgod. – kezdte. – Szinte be se kell minden nap járnod. Az a lényeg, hogy valahogy fel kell számolnunk azt a káoszt, amit az elődeim hagytak. Az iroda zűrzavar és a számlák meg a papírok sincsenek rendben. Annyi lenne, hogy ezeket mikor bent vagy két hónapon belül rendszerezni. Elég, ha egy héten háromszor bejössz. A többi munkát számítógép mellett is el tudod intézni. Csak annyi lesz, hogy fogadd a könyvtár elektronikus üzeneteit, és ha kell, hasonló módon e-mailben értesítesz az aktuálisakról. – kortyolt egyet a kávájából. – Van kérdésed? – nézett rám vidáman.

Kissé hitetlenül néztem rá. Ennyi lenne az egész? És még csak be se kell járnom minden nap.

- Azt hiszem, hogy nincs. – mondtam, a kávém utolsó cseppjeit is kiimádkozva a csészéből. – Akkor kezdhetjük?

- Várj még egy percet. – komorodott el az arca. – Tudod én hallottam, hogy mi történt tegnap éjjel és őszintén nem hittem, hogy ma be fogsz jönni. – megvakarta a fejét zavarában. – Csak azt szeretném, hogy tudd, nem kell most rögtön munkába állj. Ha szükséged van egy kis időre én teljesen megértem és fenntartanám a helyedet, ha...

- Figyelj. – állítottam le finoman. – Nem is tudod, hogy mekkora segítség az, hogy elfoglalhatom magam valamivel. Hidd el, hogy ha most otthon kellene, hogy üljek, akkor beleőrülnék. – néztem rá.

- Akkor rendben. – mosolygott. – Kezdjük. – mondta intve, hogy kövessem az irodába. Az iroda két részből állt egy külső és egy belső részből. Belül természetesen egy leválasztott részen Will irodája volt, míg kívül az enyém.

A polcokon a padlón keresztül egészen az asztalomig hatalmas papírhegyek hevertek. Nem is kérdeztem semmit csak belevetettem magam a szortírozásba. A negyedik kávén és két papírhalmon túl már koránt se tűnt olyan könnyűnek ez a munka.

Ránéztem az órámra. Jézusom már fél hat. Berohantam Will irodájába hol meglepő látvány fogadott. Azt azért sikerült elkönyvelnem, hogy az ő dolgai sincsenek nagyobb rendben. Épp egy kötegen csicsikált az íróasztalán egy kávésbögrét szorongatva. Hát hiába hosszú volt ez a nap. Nap bakker mindjárt besötétedik. Könyveltem el magamban félve a következményektől.

Kopogtam párat az ajtón.

- Mára végeztünk rendben? Muszáj, hogy hazamenjek. – nevettem.

- Persze. Én még azt hiszem, maradok egy kicsit. –törölte meg a szemét. – Elvégre te így többet dolgoztál,mint én. Egyenlítenem kell. – mosolygott.

Elköszöntem majd hívtam Damont. Kinyomott. Remélem,ez azt jelenti, hogy vette a lapot. Mire kiléptem az épületből, meg is láttam szinte ugyanott ahol kitett reggel. Motorral. Ez kezdett egyre jobban tetszeni.

- Sokáig maradtál. – mondta hidegen. – Csak nem átnyálaztátok az egész rendszert? – gúnyolódott már megint.

Majdnem hozzávágtam a táskám. Ekkora barmot. Most komolyan nekem fog esni?

- Neked is, SZIA! - nyögtem megkövülten a rideg fogadtatástól.

Leültem mögé, de még mindig nem indult el.

- Mi az? – kérdeztem meg a füléhez hajolva. – Valami gond van? – próbáltam kipuhatolni a hirtelen hangulatváltozásának okát.

- Reggel kaptam puszit is. – duzzogott.

Ezen ne múljon. Majdhogynem felfaltam az arcát. Éreztem, hogy vigyorog. Mint egy ötéves.

Beleborzongtam, ahogy megéreztem a motor dübörgését, majd mikor elragadott a süvítő örvény. Lefékeztünk a ház előtt. A kocsi feljárón nem láttam Stefan kocsiját.

- A többiek? – kérdeztem rá.

Damon nem válaszolt csak sejtelmesen mosolygott.

- Gyere. – húzott magával meg se állva az emeletig. Kétségem se fért hozzá, hogy a szobája felé megyünk.  

Odabent ledobta a táskámat meg a kabátját a fotelba majd a fürdő felé tolt. Mielőtt beléptünk volna levette a nyakamba tekert kendőt és a szemem elé kötötte.

- Damon ez most komoly? – remegett meg egy kicsit a hangom.

Éreztem forró leheletét a nyakamon, de nem hagyta, hogy megforduljak betolt az ajtón.

Csendben lecsókolta rólam az összes ruhámat kiélvezve a tehetetlenségemet. Erősen ügyelt arra, hogy kerülje a számat. Szadista...

Teljesen megőrjített.

Azt hiszem, hogy kezdte érezni, hogy a tűrőképességem határán állok, mert kioldotta a fehér kínzó eszközt.

Kinyitottam a szemem, de először csak sötét, homályos foltokat láttam. A fal mögött vibráltak a fények, és nekem olyan érzésem volt mintha egy mese világba csöppentem volna.

- De hát... – kezdtem volna, de Damon lepisszegett.

Még mindig nem csókolt meg, ami kezdett, hogy is mondjam egy kicsit frusztrálni.

A falhoz lépett, amin a törölközők és a köpenyek lógtak. Húzni kezdte ezzel ajtót nyitva a fürdő többi része felé. Eddig észre se vettem, hogy a fal tulajdonképpen egy paravánfal.

Odaát egy hatalmas fürdőkád állt gyertyákkal körülrakva.

- Gondoltam fáradt leszel. – suttogta a fülembe. Felemelt a karjaiba majd finoman hagyott elmerülni a habokban. Ő is utánam lépett. Szinte meg sem vártam, hogy közelebb jöjjön megcsókoltam. Azt hiszem, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy eddigi életem legszenvedélyesebb csókjával jutalmaztam.

- Köszönöm. – suttogtam mikor levegőcsere okokból kénytelen voltam elválni tőle. Aztán kimondtam azt a hitvány szót amit már nagyon régen száműztem a szótáramból:

- Szeretlek... 

   

22♥

22. Másnap reggel...

- Menjünk föl. – indítványozta a hátamat simogatva. Még utoljára beszívtam nyaka megnyugtató illatát majd kibontakoztam karjai közül.

Csendben sétáltunk fel az emeletre ügyelve arra, hogy Elena és Bonnie ne ébredjen fel. Bár Damonnak soha nem ismertem volna be, de nagyon fáradt voltam. De a történtekre gondolva és arra, hogy hajnali kettő van, azt hiszem ez teljesen normális.

Amint felértünk a szobám felé vettem az irányt, de Damon visszahúzott.

- Mi az? – néztem rá kérdőn.

- Csak így itt hagynál? – lépett elém sejtelmesen mosolyogva. Imádtam mikor ilyen arcot vágott. Mint egy kisfiú gyerek csíny előtt. 

- Gondoltam, hogy rendbe hozod magad. – céloztam „enyhén” zilált öltözetére. Szerintem egy jó zuhany mindenképpen ráfért volna.

- Na, gyere. – kapott fel az ölébe. Ha nem ijedtem volna meg annyira, hogy bennem maradt a szusz azt hiszem sikítottam volna.

- Te nem vagy ép. - suttogtam neki mikor már becipelt a folyosóról a szobájába.  Meg se állt a fürdőig csak a csap előtt pakolt le. Megborzongtam, ahogy a hideg csempe a talpamhoz ért. Damon mögém lépett és kibontott a köntösömből majd ő is vetkőzni kezdett. Az inge alól előtűntek a golyók ütötte sebekre emlékeztető pirosas foltok, amik a belefúródások helyét jelölték. Magam se tudom, hogy miért de hatalmas késztetés fogott el, hogy megérintsem. Megállt a mozdulatban, amint megérezte, hogy kezeim a mellkasára simulnak.

- Fáj? – kérdeztem miközben körberajzoltam az ujjaimmal. Rögtön el is mosolyodtam, ahogy felfogtam szavaim értelmét. Lehet, hogy furcsán hangzik, de néha már el is felejtettem, hogy egy vámpír áll előttem és nem egy ember.

- Semmi sem, ha itt vagy. – mosolygott ő is megszabadulva a maradék ruhadaraboktól is amik még rajta voltak.

Betolt maga előtt a zuhany alá majd ő is belépett. Élveztem, ahogy a kellemes meleg beborítja bőröm minden négyzetcentiméterét és a forróságot ami Damonból áradt. Hozzám simult és én teljesen beleillettem az ölelésébe. Testének minden hajlata és íve követte az én testem domborulatait, és olyan volt mintha egyé akarnánk olvadni.

Olyan gyengéden tartott mintha csak egy porcelánbaba lennék. Vagy fél óráig áztattunk magunkat a zuhany alatt majd miután kiléptünk Damon egy hatalmas törölközőbe csavart és ő is szárítkozni kezdett.

Tíz perccel később már a mellkasán feküdtem hallgatva megnyugtató szívverését. Mintha az enyémmel együtt dobbant volna. Ő már el is aludt, de én le se bírtam hunyni a szemem. Igaz, hogy új kötés került a nyakamra Damon jóvoltából, de még így is nagyon fájt. Szinte teljesen elborította az érzékeimet. Egyedül csak Damon nyújtott enyhülést. Ahogy csendesen szuszogott alattam olyan békés volt. Olyan megszokott. Mintha mindig is az életem része lett volna. Kisimítottam néhány vizes hajtincset az arcából és visszahajtottam a fejem, hogy a megnyugtató dobbanások álomba ringassanak. Nem is kellett sokat várnom. Lassan elmúlt a fájdalom és hagytam, hogy a sötétség magával ragadjon.

Arra keltem, hogy kopognak az ajtón. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Kómásan legördültem a még mindig alvó Damonról és mielőtt még végiggondolhattam volna, hogy mekkora őrültségre készülök egyik ingét felkapva ajtót nyitottam.

Egy fülig vörösödött Bonnie nézett velem farkasszemet, ami nem volt kis teljesítmény tekintve, hogy alig láttam valamit.

- ’reggelt. – nyögtem ki kínomban, mert kezdett körvonalazódni előttem, hogy valamit most jól elbasztam.

- Ezek szerint már jobban vagy. – húzta gúnyos vigyorra a száját. – Elena biztos, hogy keresni fog ha nem talál a szobádba.  Most bent van Stefannál, de én a helyedbe visszamennék. – mondta olyan szúrós szemekkel, amilyenekkel csak tudott. Sajnos már teljesen ébren voltam és éreztem a jogosságát.

Bűnbánóan bólintottam majd visszamentem a szobába, hogy rendbe szedjem magam, mielőtt kimegyek.

A fürdőbe lépve felszedtem a földről a fürdőköntösömet, de rögtön vissza is dobtam. Damon inge nyomán tiszta vér volt az eleje. Körülnézve találtam egy feketét az ajtón lévő fogason. Már épp ki akartam bújni Damon ingéből mikor megszólalt mögöttem.

- Jól áll neked a férfiruha. – motyogta kócosan. – Ki keresett? - bökött az ajtó felé.

- Bonnie volt. – sütöttem le a szemem. – Azt mondta, hogy Elena keres így mennem kell.

Összeráncolta a szemöldökét. Tudtam, hogy le fog esni neki, hogy kikotyogtam a kettőnk dolgát így inkább gyorsan kibújtam az ingéből figyelemelterelés gyanánt. Működött. Minden mozdulatomnál magamon éreztem mohó pillantását.

Mélyet szippantottam a köpeny selymes szövetéből. Kellemes Damon illata volt. Tetszett. Főleg mert láttam gazdája önelégült pillantását hozzá.

Megpróbáltam kiosonni mellette, de nem engedte.

- Szóval elmondtad Bonnienak. – mondta miközben megkötve az övemet.

- Elszóltam magam előtte. – vallotta be. – De megígérte, hogy nem mondja el senkinek. – mosolyogtam bíztatóan. Nem ejtett több szót a dologról, de láttam rajta, hogy nem nagyon örült neki.

Visszamentünk a szobába, de Damon még mindig hallgatott. A szekrényéhez lépett és öltözni kezdett. Sokáig matatott az inge gombjaival. Megunva elé léptem és segítettem neki.

- Tényleg sajnálom. – szabadkoztam. Nem bírtam elviselni, hogy nem szól hozzám – Ne haragudj. – néztem a szemeibe, amik az arcomra tapadtak.

Még mindig nem szólalt meg, csak elmosolyodott.

- Attól függ, mivel akarsz kiengesztelni...  – simított végig a vállamon.

- Majd megbeszéljük, de nem most. – toltam el magamtól. – Sietnem kell. – nyomtam egy gyors csókot a szájára majd faképnél hagyva átrohantam a szobámba.  

Még csak reggel hat óra volt. Kicibzároztam az egyik bőröndömet és elővettem egy farmert és egy sötétkék pólót amit úgy ítéltem, hogy megfelelő lesz az első munkanapomon. Még szerencse, hogy azelőtt összepakoltam, hogy rám talátak. Lehet, hogy butaságnak tűnik, de a történtek ellenére most még inkább szükségét éreztem, hogy munkába menjek. A tegnapi nap eseményei még mindig annyira valótlannak tűntek és én bele se akartam gondolni. Talán mivel az egész eddigi életem odaveszett ezért akartam a jövőmre koncentrálni. Megfésülködtem és végül egy fehér kendőt kötöttem a nyakamba hátha így nem fog alatta látszani a kötés. Bekapcsoltam a mobilom és zsebre téve kiléptem az ajtón. Pont szembetalálkoztam Elenával, aki épp hozzám készült.

- Jó reggelt. – mosolyogta. – Hogy érzed magad? – kérdezte.

- Már jobban vagyok köszönöm. – mondtam. – Stefanékkal minden rendben? – érdeklődtem igyekezve megelőzni hasonló baklövést, amit már Bonnienál elkövettem.

- Azt mondta, hogy mindenki épségben visszaért. – mesélte. -  Mire a tűzoltók kivonultak Stefan azt mondta, hogy már minden testet sikerült elégetniük.

Mintha megérezte volna, hogy nem nagyon van ínyemre a storyzgatás témát váltott.

- Bonnie már lent van a konyhába. Nem vagy éhes? – kérdezte.

- Dehogynem. - vigyorogtam mivel tényleg nagyon rám fért már azt evés.

Mire leértünk Bonnie már meg is terített. Rám se nézett. Gondoltam, hogy kissé ideges lesz, de azt nem, hogy ennyire.

El is határoztam, hogy mindenképpen beszélni fogok vele. Jó alkalom is nyílt rá mikor Elena visszament az emeletre szólni a többieknek.

- Elmondod, hogy mi a baj? – kezdtem már előre félve a választól. Bonnie levette a tűzről a hatalmas adag sonkás tojást majd lecsapva az asztalra szembefordult velem.

- Miért pont Damon? – kérdezte villámló szemekkel. – Miért pont Damon, Lizi?

- Hogy micsoda? – néztem rá értetlenül.

- Gyűlölöm őt. – sziszegte a fogai között.  

- Mit ártott ő neked? – kérdeztem megkövültem. – Miért gyűlölöd ennyire?

- Gyűlölöm a vámpírokat, de Damon Salvatore a legkegyetlenebb és legönzőbb a világon. – hadarta. – Neki nem számítanak az emberek Lizi. Csak kihasznál mindenkit és mindent maga körül.

- De nem egyszer megmentetted. – céloztam a történetekre amiket Elenától hallottam. – Például a felvonulás után....

- Stefan miatt tettem. – mondta Bonnie. – De ha tehetném, én magam ölném meg Damont. – suttogta. – Nem fogom elmondani a többieknek, amit megtudtam, de azt tudnod kell, hogy tőlem ne várj többet. – fordult el a hűtő felé indulva.

Megkövülten álltam a konyha közepén az asztalra támaszkodva. Bonnie mondata visszhangzott a fejemben: „...ha tehetném, én magam ölném meg Damont.” Ez a nap is jól kezdődik.

Egész reggeli alatt a tegnapiakról szólt a társalgás. Stefan, Damon és a lányok is osztották azt a véleményt, hogy egy darabig mindenképpen lakjak itt. Legalább egy gonddal kevesebbet kell majd megoldanom.

- Mindenképpen bemész ma dolgozni? – kérdezte Elena. – Nem lenne jobb ha itthon maradnál? – próbálkozott.

- Nem bírnék tétlenül ülni. Azt lesz a legjobb, ha elfoglalom magam így legalább nem fogok agyalni a történeteken. – nevettem zavartam. Megértően bólintott.

- Majd Damon elkísér. – mondta Stefan. – Nekünk a suliba kell mennünk. - mondta majd fel is állt az asztaltól. – Hét óra múlt. Azt hiszem jobb lesz, ha indulunk. – intett a lányoknak.

Damonnal is indulni készültünk. Nagyon reménykedtem benne, hogy nem fog kellemetlen helyzetbe hozni Will előtt. Ez a nap akkor már tényleg rémes lenne...