szombat, július 20

63/1 ♥


Nos itt az újabb fejezet részlet. A többi része a napokban fel fog kerülni. Sok mindent szeretnék változtatni az oldalon úgyhogy folyamatos átalakításokra számítsatok. A szavazásokra is figyeljetek mert ott eldőlhet, hogy milyen sűrűn és milyen formában szeretnétek a frissítéseket. Köszönöm a biztatást és a véleményeket.
Jó szórakozást a történethez. Várom a kritikákat és a véleményeket.


 Molni 



63/1 Ébredés

/ Lizi szemszög/


Hideg. Hideget éreztem. Valami fagyos és mély homályba merültem a pillanat töredéke alatt. Ki akartam nyitni a szemem, hogy körülnézzek, de szemhéjaim cserbenhagytak és nem engedelmeskedtek nekem. Nem bírtam mozdulni. Olyan érzés volt minta csak lebegtem volna, elfelejtve mindent, időtlenül és nyugodtan. Aztán elkezdődött. Képek villantak fel előttem. Lassan majd egyre gyorsulva olvadtak össze mozdulatokká és emberekké. Kényszerítve, hogy a megnyugtató ürességet megtöltsék az emlékek és az érzések. Hirtelen hatalmas fájdalmat éreztem mely már-már úgy éreztem késként szabdalja a testemet. Sírni akartam kapálózni és küzdeni, de képtelen voltam rá. Láttam Damont, ahogy felém görnyed, hallottam az üvöltését. A csontjaimban éreztem a fájdalmát és a dühét. Láttam a könnyeket, a többieket, a zűrzavart és a bánatot, amit okoztam. Próbáltam meghallani, hogy mit is mondanak, de csak halk morajlásnak érzékeltem szavaikat... Beszélni akartam. El akartam mondani, hogy nem volt más választásom, el akartam mondani, hogy muszáj volt önzőnek lenem, esedezni akartam a bocsánatukért, de tudtam, hogy nem hallanának meg…
Fáztam és a hideg fagyosan fojtogatott. Éreztem Damon testének hőjét, ahogy magához szorított mégsem öntött el a szokásos meleg a testemet. Meg akartam érinteni, meg akartam ölelni, de csak még inkább felerősödött a fájdalom, amit éreztem…
Ilyen lenne a halál? Eltaszítva mindenkitől és mindentől? Mindegy is. Kétségem sem fért hozzá, hogy a poklot járom meg a haláltól függetlenül.
Nagyon fáztam. A felvillanó képek egyre halványabbak és elmosódottabbak lettek, mígnem teljesen eltűntek és végleg magával ragadott a jeges sötétség…
Sütött a nap. Mindent bearanyozott fényes sugaraival körülöttem. Vettem egy mély lélegzetet. A friss tavaszi levegő elbódította az érzékeimet. A földön feküdtem valami csodálatos kék ég alatt. Hihetetlen vidámság kerített hatalmába. Felültem és körülnéztem. Valamilyen kertben voltam, szebbnél szebb és vörösebbnél vörösebb rózsák között. Csodálatos rózsaillat áradt a levegőben. Felálltam és végignéztem magamon. Egy hosszú fehér ruhába voltam, amit még sosem láttam ezelőtt. Vajon hol lehetek? Az egész kert mintha csak egy romos házra épült volna. Régi oszlopokra és ködarabokra kúsztak fel a virágok megajándékozva őket szépségükkel. Tettem pár bizonytalan lépést az egyik boltív felé, de nem jutottam hozzá, mert valami megmozdult mögöttem.
Ijedten pördültem meg a tengelyem körül, de már csak egy elsuhanó árnyat láttam.
- Van ott valaki? – kérdeztem félénken megindulva a hely felé, ahol az a valami eltűnt a szemem elől. – Halo!?! – emeltem fel a hangom, de hiába füleltem nem érkezett válasz.
Biztos csak képzelődtem. Könyveltem el gyorsan, azonban teljesen magamat sem sikerült meggyőznöm. Megráztam a fejem, hátha attól észhez térek. Ne őrülj meg Lizi…
- Erre gyere! – hallottam hirtelen egy vékony gyerek hangot valahonnan az egyik kőtömb mögül. Bár kissé megremegett a gyomrom, de elindultam az irányába. Mikor befordultam megláttam egy kisfiút, aki az egyik legnagyobb kőrakás felé szaladt.
- Hé, várj meg! – kiáltottam utána, de még csak meg sem fordult. Futni kezdtem, hogy utolérjem.
- Siess! –hallottam a hangját a fejemben. Igyekeztem közelebb kerülni hozzá, de olyan volt mintha minden lépéssel csak távolodtam volna tőlem.
- Állj meg! – kiabáltam mikor már alig tudtam követni a kőtáblák között. Egy utolsó nagy lendületet vettem, hogy utolérjem, de alig tettem pár lépést és elbotlottam egy kiálló sziklában. Felálltam az oldalamat fogva és megnéztem, hogy miben is estem el. Ekkor jöttem rá, hogy egy temetőben vagyunk.
- Mi a fene ez? – meredtem a sírkőre, ami utamat állta. A saját nevemet olvastam rajta. – Ez valami rossz vicc? – kiabáltam, de úgy tűnt ismét egyedül vagyok. Az öreg kőtömbön a nevem alatt egy különös jel volt bevésve. Még sosem láttam ezelőtt. Valami régi kelta motívumnak tűnt vörös kövekkel rakták ki. Valami megmagyarázhatatlan erő arra ösztönzött, hogy kinyújtsam a karom és megérintsem. Amint hozzáértem felizzott a köbe vésett ábra. Majd alatta egy kézzel írt üzenet is láthatóvá vált:
„Kulcs a kulcshoz.”. Mit jelenthet ez?
Hirtelen a nyakamhoz kaptam, mert belehasította a fájdalom. Valami nedves folyadék borította. Mikor elemeltem a kezem megláttam, hogy véres volt.
- Mi történik velem? – suttogtam magam elé, választ se várva, de mégis érkezett.
- Menned kell. – hallottam a vékonyka hangot mögöttem.
Megfordultam és megláttam a kisfiút, ahogy a szomszéd síron üldögélt. Mögé léptem. Nem tudom miért, de annyira ismerős volt. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, de nem várta meg, míg hozzá érhetek, hanem megfordult.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Az az ismerős kék örvény villant a szemében és valahogy mégis más volt.
- Ki vagy te? – kérdeztem hirtelen, de ekkor megszédültem és mivel semmiben nem tudtam megtámaszkodni a földre zuhantam.
Hirtelen egy szoba kép tűnt fel előttem egy pillanatra majd foszlott semmivé.
Tekintetem ismét a kisfiú felé fordítottam, aki még midig engem nézett.
- Menned kell. – ismételte.
Felkiáltottam a fájdalomtól, mikor az újabb látomások belehasítottak a felembe. Damont láttam, egy csapat idegen alakkal. Ezúttal a szobát is felismertem a Salvatore házban.
Ismét szertefoszlott a kép és visszatértem a régi temetőbe.
- Te halott vagy? – kérdeztem a fiútól zilálva, aki most mellém térdelt. – Én is meg fogok halni?
- Nem. - rázta meg a fejét. - Ha meghalnál, én sem lehetnék itt. – mondta nyugodtan.
- Ki vagy te? – kérdeztem meg kezem ismét a vérző nyakamra szorítva. – Ismerlek? – kérdeztem rá meredve. Annyira ismerős volt, hogy biztosra vettem, hogy azt mondja, hogy igen, de csak elmosolyodott.
Ismét belém nyilallt a fájdalom. Még utoljára felnéztem a két kis apró kék szempárra. Majd lassan elviselhetetlenné lett fájdalomtól behunytam a szemem és éreztem, hogy ismét a hideg örvénybe zuhanok. Mikor vége lett a zuhanásnak hirtelen keményet éreztem a hátam alatt. A suttogásokból egyre inkább szavak bontakoztak ki körülöttem. Hirtelen visszatértek az emlékem. Damon, Elijah Greta… A szer, amit megittam… Megpróbáltam kinyitni a szeme, de nem sikerült. A kezemre koncentráltam. Hatalmas erőfeszítésembe került mire azt hiszem képes voltam megmozdítani. Ujjaim alatt éreztem a kemény tölgyfapadlót. Tudtam, hogy hamarosan felébredek…



5 megjegyzés:

  1. szia nekem nagyon tetszett
    és asszem tudom ki volt az a kisfiú
    már várom mikor ébred fel Lizi
    pusz

    VálaszTörlés
  2. Szia molni :-)
    Nagyon de nagyon tetszett idáig a fejezet . Én is sejtem hogy ki lehetett az a kisfiu :-) Ès nagyon örülők hogy végre ébredezik Lizi :-) Már én is nagyon várom hogy felébredjen Lizi <3
    Millio puszi Bianka <3

    VálaszTörlés
  3. Omg. Most tanaltam ra a blogra, egy nap allat kivegeztem es csak annyit tudok mondani , hogy imadom. Komolyan nincs tulbonyolitva nincs teltomvr uj szereplokkel, egyszeruen pont jo. Pont tokeletes. Nagyon jol irsz. Csak igy tovabb kivancsian varom a veget ;)

    VálaszTörlés
  4. Szia!
    Ajándék vár rád nálam:) Nézz be hozzám:) Morwen

    http://morwen-and-annpearl-blog.blogspot.hu/

    VálaszTörlés
  5. Szia! Kérhetek cserét erre az oldalamra is? http://morwen-tortenetei.blogspot.hu/ Én már kitettelek. Morwen

    VálaszTörlés

Szeretettel várom az őszinte véleményeiteket,
kritikáitokat, észrevételeiteket :) Molni ;)