15♥

15. Minden jó ha Damon a vége

Mivel sokáig nem nyitott senki ajtót lenyomtam a kilincset. Engedett, így besétáltam. Nem volt otthon senki. Stefan nyilván Elenával volt valahol, így leültem a kanapéra. Csend volt. a régi órák komótosan kattogtak körülöttem, miközben próbáltam eldönteni, hogy most mit is csináljak.                           

Ha abból indulok ki, hogy Elena imád a Grillbe lenni akkor tuti, hogy most is ott van. Tehát nincs mit tenni, oda kell, mennyek. Felálltam és sietve elindultam. Biztos említettem már, hogy mennyire utálok a város lakói közelébe menni, de alkohollal a szervezetemben ez az érzés már koránt sem tűnt olyan erősnek.

Kezdett sötétedni. Ahogy lassan sétáltam a házak előtt egyre csak azon gondolkodtam, hogy vajon mit is vétettem én előző életemben. Anyám jutott eszembe, aki mindig azt mondogatta, hogy sose csüggedjek, mert a holnapok mindig a változás lehetőségét hordozzák. Ebbe persze még ma semmiképpen sem tudtam magam beleélni. Egyedül vagyok több mint valószínű, hogy fokozott életveszélybe és persze erősen illuminált állapotban. Miközben épp arra készülök, hogy közöljem egy vámpírral és az egyetlen emberrel, akit talán még a barátomnak nevezhetek, azt a tényt, hogy napok óta átvertem őket. Elenával még rendben is lesz, de Stefan... hogyan közöljem egy olyan személy halálát, akinek a halálában még én magam sem hiszek? Ráadásul, akinek a halála valószínű, hogy engem sokkal inkább megrendítene, mint az öccsét. És a többi kérdés: Miért bíztam Damonban? És ő miért segített nekem? Mit érzek iránta? Hülyén hangzik, de egyikre sem tudtam a választ.

Megérkeztem. Szánalmasan festhettem, ahogy tétovázva a bár ajtajánál toporogtam. Tíz perc után többen is megbámultak, ami megadta a kezdő lökést. Bementem.

A helységben félhomály uralkodott. Számításaim szerint a fél város ezt a napot nézte ki magénak, hogy ellátogasson ide. A kopott asztalok és a bár láttán szinte már örültem is neki, hogy nem vettek fel ide dolgozni. Szerencsémre alig fél perc bámészkodás után megláttam Elenát és Stefant amint Bonnieval meg még egy szőke csajjal, a biliárdasztaloknál iszogattak.          

Már épp megfordultam volna mikor Bonnie észrevett és intett nekem. Na, ennyit a távozási szándékomról.

Nagy levegőt vettem és odasétáltam hozzájuk.

- Sziasztok. – intettem.

- Szia. – köszönt Bonnie. Majd megölelt. Ennyire meleg fogadtatásra azért nem számítottam.

- Lizi? – Hát te mit keresel itt? - kérdezte Elena egy ölelés közben mikor észrevett.

- Hát... az a helyzet... – kezdtem bele, de a szőkeség elém lépett.

- A nevem Caroline. – nyújtott kezet mosolyogva.

- Az enyém Elisabeth. De szólíts csak Lizinek. – nyögtem ki zavaromban.

- Övendek Lizi. – mosolygott ő is majd Elenához fordult. - Akkor majd holnap találkozunk. – búcsúzott és még utoljára felém biccentve távozott.

- Na, jó mi a baj? – fordult felém Bonnie.

- Miből gondolod, hogy... – kezdtem, de az arckifejezése mindent elmondott a következő mondatomról alkotott véleményéről.

- Boszorkány vagyok Lizi. – Ezt ne felejtsd el. – hangsúlyozta majd Elenával és Stefannal együtt leültek egy kis asztalhoz engem maguk után húzva.

- Tudjátok mit? – kérdeztem mielőtt még leültem volna. – Mielőtt belekezdek, hozok valamit inni. Ti mit kértek?

- Csak egy kólát. – mondta Elena, majd Stefanhoz fordult. – Te?

- Semmit, köszi.

- Nekem egy gyömbér jó lesz. – rendelt Bonnie is.

Elindultam a bár felé. Örültem, hogy sikerült egy kis időt nyernem. Legalább így összerendezhetem a gondolataimat.

A pultos srác felém fordult mire elkezdtem leadni a rendelést.

- Szia lesz egy kóla egy gyömbér és...

- Egy Bourbon és egy Jack Deniell’s. – szólt közbe valaki mire azt hiszem, hogy a szívem kihagyott néhány másodpercet. Egy kezdő szívbeteghez képest hipersebességgel fordultam meg, de az alkoholizált állapotomból adódóan fejjel előre érkeztem zaklatóm mellkasán.

Nem néztem fel. Arcomat a fekete pólóba fúrtam és lehunytam a szemeimet. Féltem, hogy ha kinyitom, rájövök, hogy csak álom az egész. Éreztem, ahogy Damon végigsimít a karjaimon, a nyakamon, majd az arcomon, ahogy próbált egyre magasabbra tornászni, hogy végre rám nézhessen. A szemem még mindig csukva volt. Éreztem, ahogy lesimít egy könnycseppet az arcomról. És akkor meghallottam azt az ismerős mondatot:

- Csak nem hiányoztam? – kérdezte. Az arcomhoz nyúlva megfogtam a kezét. Hogy miért? Talán mert féltem, hogy ha kinyitom a szemem végleg semmivé lesz.

Ránéztem. Már nem is emlékeztem rá. Mintha most látnám először úgy gyönyörködtem benne. És legnagyobb döbbenetemre az ő arcán is hasonló gondolatok tükröződtek. Vagy tíz perces néma bámulás után a nyakába ugrottam.

- Ezt vehetem igennek? – kérdezte. Tudtam, hogy mosolyog.

- Csak fogd be. – szipogtam. Sokáig állhattunk, így mert már a rendelésünket is a pultra rakták. Legalább is a csörömpölésből erre következtettem.

Keze a fenekemre vándorolt, mire elhatároztam, hogy rövid úton kigabalyodok belőle. Megpróbáltam eltolni, de mivel erre nem reagált, finoman beleharaptam a nyakába. Egy torokhangi morgás kíséretében eltolt kicsit magától és megint a szemembe nézett.

- Ne játssz a tűzzel. – fenyegetett, miközben átnyúlt a hónom alatt és hozzájutva a whiskijéhez le is hajtotta. Furcsa, hogy mindössze tíz perce vagyunk egy légtérbe, de már nem tudom eldönteni, hogy belerúgjak vagy megcsókoljam. A jelenlegi állás szerint az előbbi lesz.

- Stefan Elena és Bonnie is itt vannak. – próbáltam célozni arra, hogy mi lenne, ha csatlakoznánk hozzájuk. Nem hatotta meg a próbálkozásom, inkább elhelyezkedett az egyik bárszéken.

- Tudom. De jobb ötletem van. – vigyorgott és végigmért. Belerúgtam. Térjen már észhez. – Ez nagyon fájt. – kapott a szívéhez majd a pultoshoz fordult. – Vigye ezeket az italokat négyes asztalhoz és mondja, hogy a barátjuk mosdóba ment és tíz perc múlva csatlakozik hozzájuk. – Ja, és rólam egy szót se.  – nézett a srácra. Láttam a pupillája játékát, amiből arra következtettem, hogy szerencsétlen minden bizonnyal teljesíteni fogja a kérteket.

- Úgy is tudod, hogy nem fogják annyiban hagyni. – közöltem, miközben ő már a karomnál fogva ráncigált kifelé az ajtón.

- Tudom, de legalább nyertünk fél órát. – monda majd kinyitotta a kocsiajtót. Beültem majd miután ő i bevágódott mellém félve megkérdeztem:

- Miért sejtek rosszat...

Nem szólt semmi csak mosolygott és gázt adott.

- Ugye tudod, hogy rájöttem, hogy átvágtál? – kezdtem bele az egy hete gyakorolt szentbeszédbe. – Ugye tudod, hogy Kathrine idetart, hogy azt hittem, hogy meghaltál, hogy egy hete nem adtál hírt magadról? Te tényleg azt hitted, hogy mindezt csak úgy benyelem majd? Hogy mintha mi se történt volna, csak szórakozhatsz az egyszemélyes kis magánakcióiddal?

- Befejeznéd? – kérte.

- Nem Damon még a felét se mondtam el. Van fogalmad neked arról, hogy minden este rémálmok gyötörtek? Hogy minden áldott nap azon gyötrődtem, hogy miattam valaki meg fog ölni? Hazudtam Elenának Bonnienak és Stefannak is, csak mert nem akartam elmondani, hogy mekkora egy őrült vagy. És hogy egy ilyen őrült miatt majdnem idegösszeroppanást kaptam. És most meg...

Damon egy satufékkel belém fojtotta a szót mivel rövid úton lefejeltem a kesztyűtartót.

- Megérkeztünk. – vigyorgott mintha mi se történt volna. Jobb is, hogy nem halt meg, így én végezhetek vele. A halálnemek közt válogatva kiszálltam a kocsiból. Körülnézve rájöttem, hogy a házuk előtt parkoltunk.

- Te nem vagy ép. – nyögtem a fejemet fogva miközben próbáltam Damont utolérni, aki már rég az ajtónál járt. – Miért ide jöttünk? – léptem be. Damon becsukta mögöttem az ajtót.

- Azért angyalom, mert elhiheted, hogy a bárból Stefan meg a többiek egyenest hozzád fognak menni. Itt meg senki nem keresne. – közölte majd hulla lazán ledobta a dzsekijét a kanapéra.

- Elárulnád, hogy hol voltál? – érdeklődtem, miközben próbáltam dühös képet vágni. Tényleg dühös voltam rá, de valahogy ez a düh amint ránéztem menten elpárolgott. Nincs igazság... Mivel ne válaszolt tovább próbálkoztam.

- Mi dolgod volt a nagyival?

- Gyere. – mondta majd elindult fel az emeletre. Mit tehettem? Követtem őt egészen a szobájáig. Mire beértem ő már elterült az ágyán és lehunyta a szemét. Nagy sóhajjal fűszerezve leültem az ágy másik oldalára.

- Damon. Válaszolnál?

- Ez egy újabb kérdés? - vonta fel a szemöldökét majd egy hirtelen mozdulattal maga alá rántott. Egy pillanatra lélegezni is elfelejtettem. Olyan közelről vizslatott, hogy legszívesebben lehunytam volna a szemem, de túlságosan féltem a következményétől, hiszen így, hogy felettem feküdt nagyon is jól éreztem, hogy mire is készül. – Ma túl hosszú napom volt ahhoz, hogy mindent elmondhassak. – suttogta az ajkaimra. – Holnap ígérem, hogy mindenre választ kapsz. – mondta majd finoman a szám sarkéba csókolt.

- Mondtam már, hogy mennyire utállak? – kérdeztem átkarolva a nyakát.

- Mintha említetted volna. – mosolyodott el majd lehajolva megcsókolt...   

14♥

14. Igaz vagy hamis?

A szobában sötét volt. Vastag fekete függönyök takarták az ablakokat, csak néhol szűrődött be egy-egy halvány fénysugár. Az ablakoz lépve elhúztam az egyik sötétítőt. Furcsa volt körültekintenem újra a szobában, a múltkor történtek óta. Az emlékeimben félelmetesnek és ijesztőnek rémlő ágy, asztal és a többi tárgy most minden észérv ellenére megnyugtatott. A fekete selyem ágynemű, a régi, antik bútorok sötét szövetei, a vér vasas és a Bourbon whisky tömény illatának keveréke a levegőben mind Damonra emlékeztettek. Mosolyogva ültem le és vettem szemügyre íróasztalát, amin könyvek és rengeteg papír volt felpakolva a számítógép köré. Valamin nagyon dolgozhatott mielőtt elment. Temérdek telefonszám és név volt mindenfele felírva és kis cetlikre kiragasztva. Olvasgatni kezdtem a neveket, de nem találtam ismerőst. Mígnem az egyik lapon megláttam a nagyim nevét felírva egy hotel címével, és egy telefonszámmal többször is bekarikázva.

Teljesen ledöbbentem. Nem gondolkodtam sokat azonnal tárcsáztam a számot a mobilomról. Sokáig vártam, míg végre felvette valaki.

- Jó napot. Érdeklődni szeretnék, hogy egy bizonyos Emily Bolton megszállt-e önöknél? – kérdeztem udvariasan.

- Igen, de tegnap már kijelentkezett és távozott egy fiatalember kíséretében. – mondta a portás.

- Köszönöm. És mondja, nem tudná megmondani nekem, hogy hová mentek?

- Sajnálom, de nem.

- Azért köszönöm. – suttogtam, majd letettem a kagylót. Megsemmisültem dőltem hátra. Tehát Damon tudta, hogy hol a nagyi. Végig tudta és mégsem mondta el. Ezt a szemetet...

- Lizi élsz még? – kiabált fel Stefan. Annyira ideges voltam, hogy alig jutott eszembe, hogy miért is jöttem fel. Blackyt a fürdőszobába találtam meg a törölközőkön fetrengve.

- Gyere! - löktem oda neki, majd elindultam vissza a földszintre. Stefan még mindig az ajtóban ált, de már egyedül. Elena már biztos megunta a rám várakozást.

- Minden rendben? – Nagyon sápadt vagy. – állapította meg Stefan.

- Semmi bajom, köszi. – morogtam. – Blacky! - kiabáltam mivel kutyám még mindig nem kászálódott le az emeletről.

Már azon a szinten voltam, hogy itt hagyom, de végül csak méltóztatott lesétálni.

- Majd elfelejtettem. – csapott a homlokára Stefan. – Elena üzeni, hogy holnap a Grillbe összeülünk páran és nagyon jó lenne, ha te is jönnél. – mondta.

- Majd még meggondolom. – feleltem és kiléptem az ajtón. – Szia.

- Szia. – kiáltotta még utánam Stefan majd becsukta az ajtót.

Még ez is. Elena nagyon jól tudhatná, hogy mennyire utálok a városba menni. Úgyis csak kinéznének onnan, mint általában. És amúgy sincs túl sok kedvem szórakozni. És még ott van Damon is. Megbíztam benne erre... Remélem lesz valami elfogadható magyarázata... Legszívesebben kitekertem volna a nyakát.

A haza utat sprintbe tettem meg, de még ez sem segített kiszellőztetni a fejemet. Felváltva kavarogtak a gondolatok a fejemben, hol Damon, hol a nagyi, hol pedig Elena és a többiek körül, de sehogy sem bírtam zöldágra vergődni egy gondolatmenettel sem...

Egy hét. Egy hét telt el. Kétségek között és egyedül. A medált lemásolták így már kettőt őrizgettem a széfben. Ha Damon visszatér biztosan büszke lesz rám, mert a két darabot még a készítője is alig különböztette meg a végén. Hát igen Damon. Minden estét a tv előtt töltöttem kedvenc whiskym társaságába hátha hallok valami hírt róla. A ma estém is így telt. Tévézve röhögtem a kanapén a bemondó rikító haján mikor csörgött a vonalas telefon.

- Haló itt Elisabeth Bolton... – röhögtem bele a kagylóba, de nem kaptam választ. Lehet, hogy nem kellett volna ennyit innom.  – Van ott valaki? -

- Helló Elisabeth. – Válaszolta egy ismeretlen női hang. – Én Kathrine vagyok. Kathrine Pierce. – búgta szinte suttogva.

Fogalmam sem volt róla, hogy mit csináljak. Damon annyira biztos volt benne, hogy nem fog megtalálni.

- Ott vagy még? – nevetett bele a telefonba.

- Mit akarsz tőlem? – sikerült végre megszólalnom a döbbenettől. Felálltam és járkálni kezdtem hátha attól egy kicsit magamhoz térek. Hiába azért mégiscsak jól bepiáltam.

- Meglátogatott egy régi ismerősöm. – Szinte fájt, hogy meg kellett öljem. Tudod volt idő mikor nagyon jól megértettük egymást.

A vér is megfagyott bennem. Az nem lehet. Az nem lehet, hogy Damon...

- Bizony, bizony. De mond csak tényleg azt hitted, hogy van Damonnak esélye? – kérdezte. – Tényleg annyira naiv voltál, hogy hittél benne, hogy vissza fog térni?

Nem bírtam válaszolni. Annyira szerettem volna képébe vágni, hogy hazudik, hogy Damon él, de nem bírtam. A torkom elszorult és a sírás fojtogatott. Igyekeztem nem kapkodnia levegőt, hogy ne vegye észre, de azt hiszem nem sikerült. Leroskadtam a padlóra és a kanapénk vetett háttal sírni kezdtem.

- Csak nem annyira elkeserített Damon halál híre, hogy már sírsz is? Milyen romantikus...

- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem remélve, hogy megtudhatok valami.

- Tudod jól, hogy mit akarok. A drága Johnatan volt olyan kedves és felvilágosított a hollétedről, de ne aggódj. Még más ügyeket is el kell, intézzek. – mondta. – Csak egy két hét múlva leszek Mystic Fallsban. - És részvétem. – röhögött.  

- Hazudsz! – suttogtam. – Egy szavad sem igaz.

- Talán. Vagy épp minden. – Hidd el, hogy hamarosan találkozunk. – jelentette még ki majd letette a kagylót.

Nem tudtam, hogy mit higgyek vagy, hogy Kathrine tényleg igazat mondott-e de az biztos, hogy mindenképp szólnom kell Stefannak. Blackynek löktem kaját majd kirohantam (tántorogtam) az ajtón. Futni kezdtem a Salvatore kúria felé. Nem akartam gondolkodni. Ha igaz amit Kathrine összehordott... Nem az kizárt. Letöröltem a könnyeimet az arcomról. A friss délutáni levegő sokat segített, de annyit sajnos mégsem, hogy a járdán maradjak. Így csak akkor kapcsoltam mikor hatalmas fékcsikorgás hallatszódott mögülem. Megpördültem. A fekete kocsi épp csak centikkel fékezett le előttem. Összerogytam a rémülettől ezzel valószínű frászt hozva a sofőrre.

- Jól van hölgyem? – hajolt felém egy férfi. Ezelőtt még sosem láttam erre.

- Sajnálom, persze jól vagyok csak egy kicsit megijedtem. – Hadartam majd feltápászkodtam. – Tényleg sajnálom.

Mikor felálltam csak akkor tudtam szemügyre venni az idegent. Majd egy fejjel volt magasabb nálam így szinte felém tornyosult. Öltönyt viselt, amitől még inkább zavarba éreztem magam.

- Jöjjön, inkább elviszem. – ajánlotta fel. – Nem hiszem, hogy ilyen állapotban egyedül kéne sétálgatnia. – jelentette ki majd választ sem várva az autóba tessékelt és becsukta rám az ajtót.

- Ön idevalósi? - kérdeztem mikor beszállt mellém.

- Csak nemrég költöztem ide New Yorkból. Én vagyok a könyvtár új igazgatója. – mondta. – A nevem William Lucas. – nyújtotta a kezét.

Ez az én formám. Részegen kóválygok az út közepén kisírt szemekkel és pont a leendő főnökömbe botlok. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy ez még tőlem is átlagon felüli teljesítmény.

- Az enyém Elisabeth Bolton. – dadogtam.

- Nagyon ismerős a neve. – adott gázt. – Biztos, hogy még nem találkoztunk?

- Egészen biztos. - Viszont az egyik barátnőm nemrég telefonált egy betöltendő állás ügyében. Esetleg ő említhette a nevemet. – puhatolóztam.

- Persze. Elena Gilbert igaz? – csak bólintottam. – Tényleg ő említette magát. – mosolygott. – Akkor mikor akar kezdeni? – kérdezte váratlanul.

Zavaromban nem is válaszoltam, rögtön.

- Ezek szerint enyém az állás? – kételkedtem.

- Még szép. Mindenkinek lehet rossz napja. – nézett végig rajtam. Ha tudná...

- Bocsánat nem mondta, hogy hová is vigyem. – jegyezte meg. fel se tűnt, de vagy öt perce már csak köröztünk az utcákon. Bemondtam Stefanék címét. Mivel sikerült elterelnie a figyelmemet Damonról igazából hálás voltam a sorsnak, hogy az utamba hozta. A hátralevő időben mivel kiderült, hogy sikerült Mystic Fals másik végébe furikázzon egyikünk se szólalt meg. Megint csak Damon járt az eszembe. Nem bírtam a gondolatát se elviselni annak, hogy esetleg baja eshetett.

- Akkor hétfőn várom. – fékezett le Mr Lucas a Salvatore ház előtt.

- Ott leszek és köszönöm. – mondtam majd becsaptam az ajtót mire ő elhajtott. Sokáig csak álltam ott a járdán. Miért van az, hogy ha az egyik dolog rendbe jön akkor egy másik meg teljesen összeomlik? Ez miért van mindig így?

Csak nagy sokára szántam el magam arra, hogy közelebb menjek és, hogy csengessek. Fogalmam nem volt, hogy mit is fogok mondani Stefannak de az biztos, hogy joga van tudni a történtekről. Akár igaz akár nem amit Kathrine mondott nekem az biztos, hogy ide tart. Ez nem csak engem fog veszélybe sodorni...