30♥

Tudom, hogy azt mondtam, hogy ma három fejezet fog felkerülni, de meggondoltam magam. :) Inkább elosztom így holnap és holnaputánra is fog egy rész jutni. Puszi 

 30. Szarvak és szárnyak...

Remegve hátráltam a szoba közepéig. Ez nem normális. Ez semmiképp sem normális. Nem vagyok normális... Ráztam meg a fejem mintha ezzel kiverhetném a fejemből a további őrültnél is őrültebb gondolatokat. Zihálva rogytam le az ágyra. Mintha minden levegő eltűnt volna a szobából úgy gyötört a légszomj. Úgy éreztem mintha égett volna a bőröm. Sírtam. Igen azt hiszem, hogy sírtam, de a forróság ami körülvett eltompította érzékeimet. Összekuporodva próbáltam enyhíteni a fájdalmat. Nem sikerült mondanom sem kell. Tűz... Csak lángokat láttam, ahogy lehunytam a szememet. Vörös táncot jártak a gondolataimban felperzselve a testemet. Aztán hirtelen vég lett. Valami jég kék ragyogás megfagyasztotta a kínjaimat. Mély lélegzettel kaptam levegő után. Most először gondolkodtam el a szinte természetesnek tűnő levegő fontosságán. Hagytam, hogy a kék örvény magával ragadjon és, hogy a drága oxigén ismét szétáradjon a tüdőmben. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de csak foltokat láttam. Csak nagyon lassan sikerült ráfókuszálnom az előttem térdeplő alakra. Hirtelen elgondolkodtam, azon, hogy vajon kinyitottam-e a szemem mert hasonló kékség fogadott. Elmosolyodtam mikor rájöttem a tulajdonosa kilétére. De-ja vu érzésem volt, de azt hiszem, hogy lesz is még pár alkalom mikor ez a kék szemű dög fog engem újra a valóságba rángatni. - Damon? - motyogtam még kissé kábultan.
- Téged egy percre se lehet egyedül hagyni mi? - kérdezett vissza gúnyosan. Tiltakozni akartam a felém irányuló piszkálódás ellen, de jobb belátásra térített a sajgó fejem. Azt hiszem most nem tudnám kellő képen képviselni az érdekeimet...
- Mi történt? - kérdeztem a fejemhez nyúlva. Bár veszettül lüktetett a halántékom igyekeztem ülő helyzetbe tornászni magam.
- Na azt látod én is szeretném tudni. - tolt arrébb és  telepedett mellém mivel eddig előttem térdelt. - Csak azt hallottam, hogy kiabálsz. Aztán meg... - itt elhallgatott és láttam, hogy megjelennek a mézédes mogorvaságának ráncai az arcán. Nem fojtatta így kérdőn néztem rá.
- Mi-tör-tént? - tagoltam neki hátha ez kizökkenti a bambulásból. Azt hiszem sikerült mert nagy sokára megint rám nézett. Más esetben órákig képes lettem volna a kékség csodálására, de most túlságosan is hajtott a kíváncsiság.
- Nem fontos. - mosolyodott el majd a fülem mögé tűrte a hajam és megcsókolt. Próbálta megakadályozni ezzel a további faggatózásomat. Hát ehhez keljen korábban.
- Damon... - toltam el magamtól. - Ezzel nem oldhatsz meg mindent. - igyekeztem összeszedni magam bár az előbbi kis csók nem sokat segített józannak maradnom. Tudtam, hogy nekem is van bőven mondani valóm, de hirtelen azt se tudtam, hogy hol kezdjem.
- Én nem vagyok normális... - nyögtem ki kínomban. Valahogy nem állt számra még a "boszorkány vagyok" kifejezés.
Damon felröhögött mire pofán vágtam egy párnával.
- Ez látod, nem újdonság. - nyögte még mindig nevetve miközben hátradőlt. Elöntötte az agyamat a köd és püfölni kezdtem ott ahol csak értem. Én itt mondani próbáltam valami fontosat ez meg csak röhög rajta.      
Próbált védekezni de lefogtam a kezeit a feje fölé. Gyanítom, hogy hagyta magát, mivel boszorkányság így boszorkányság úgy mégiscsak egy izmos vámpírral birkóztam.
- Képes lennél egy kis komolyságra? - sziszegtem az arcába. Bár a vigyorából ítélve azt hiszem, hogy tudom a választ. NEM... Ezt igazolta, mikor hirtelen felém kerül így teljesen kibillentve eddigi higgadt szerepemből.
- Hallgatlak... - suttogta a kulcscsontomra egy apró csókot lehelve rá.
Egy pillanatra lehunytam a szemem. Nem gyengülhetek el, most nem.
- Miután feljöttem történt valami. - kezdtem zavartan mivel eléggé elterelték a gondolatimat Damon ajkai amik úgy tűnt felfedező útra indultak egyre lejjebb a mellkasomon. - Felvettem a medált és képes voltam vele... tüzet gyújtani. - nyögtem mivel Damon beleharapott a vállamba. Nem szakította át a bőrömet, de szinte biztosra vettem, hogy vörösre horzsolta.
Kellett neki pár másodperc mire felfogta amit mondtam és elhúzódott tőlem felvonva a szemöldökét.
- Már nincs két hónap és azt hiszem, hogy nem csak ennyire leszel képes. - "nyugtatott meg". Milyen kedves. - Ez minden esetre megmagyarázza, hogy miért lángolt a bőröd mikor beléptem a szobába. - folytatta az arcomba vigyorogva. Hihetetlen, hogy mennyire fel tud idegesíteni. - Olvasd el a nagyid könyvét. - mondta. - Szerintem biztosan találsz majd benne néhány hasznos dolgot. - húzódott megint fülig a szája.
- Mondtam már, hogy ördögien mosolyogsz? - túrtam bele a hajába. - Ilyenkor olyan mintha felgyulladna a szemed. - simítottam végig az arcán.
- Még szerencse, hogy van nekem egy angyalom aki úgy szeret, ahogy vagyok. - puszilta meg az orromat. - Egy gyönyörű szép angyalom... - suttogta majd nyomott egy csókot a szám sarkába is.
- És mi van Stefannal? - toltam el magamtól. Fájdalmasan felkiáltott majd egy fintor és egy sóhaj közben legördült rólam.
- Ez nem lehet igaz. - hőbörgött. - Nem fogsz békén hagyni ugye? - nyöszörgött. Most rajtam volt a sora nevetésnek. Olyan elkeseredett arcot vágott, hogy komolyan megsajnáltam. A lábam átvetettem a csípőjén így lovaglóülésben felé kerültem.
- Nem is tudom... - vigyorodtam el. - Ha hajlandó lennél gyorsan elmesélni, hogy mi is történt lehet, hogy majd este átmennék hozzád. - vágtam gondolkodó fejet majd kigomboltam az inge legfelső gombját.
- Zsarolsz angyalka? - csillant meg Damon szeme. - Csábító gondolat. - méregetett. - Mire vagy kíváncsi? - karolt át. Tudtam, hogy a játszmát megnyertem. Damon pillantásából ítélve azt hiszem bármire képes lenne a cél érdekében.
- Hogy, mi folyik odaát Elenáéknál és, hogy mi a fenének eszitek már megint egymást Stefannal. - hadartam. - Mert Stefan nem csak amiatt fúj rád, hogy vért adtál nekem. - Valami más oka is van... - faggattam közben kibújtatva a bőrdzsekijéből amit aztán lehajítottam az ágy mellé.
- Nem érdekes. - suttogta egy nagyot nyelve. Szem-forgatva készültem lekászálódni róla de megragadva karjaimat megállított.
- Nem szerette volna, ah Jeremit is bevonjuk a történésekbe. - mondta végigsimítva a hátamon. - De mivel szükségem volt még egy emberre aki segíthet nekünk hozzá fordultam.
- Jeremy? - lepődtem meg. - Elena öccse? - ráncoltam össze a szemöldököm mire Damon csak bólintott. - Ő is tud a vámpírokról? - hökkentem meg.
- Ez egy meglehetősen régi történet. - motyogta Damon a hajamba temetve ujjait majd kibontotta a csatból ami eddig összefogta. Egy halk morgás adta tudtomra, hogy tetszett neki amit látott. - Tehát Stefan ezért haragszik rád. - vontam le a következtetést. - És John? - gomboltam ki a harmadik gombot is. - Mi történt odaát? - csókoltam bele a nyakába.
- Valamit biztosan tervez. - remegett meg a hangja. - Van egy olyan érzésem, hogy az alapító tanácsa megneszelte, hogy visszatértek a vámpírok. -nyelt ismét egy nagyot. - Ezért is nem jött John egyedül. - ült fel hirtelen mellkasával teljesen hozzám préselődve. - Nem tehetünk semmi csak várunk... - kapcsolta ki hátul a melltartómat. - ...hogy valami történjen. - csapott le az ajkaimra és nyelvével azonnal benyomulva közéjük vadul kergetni kezdte az enyémet.
Kopogtak az ajtón. Lassan kezdett az az érzésem lenni, hogy Stefannak valami természetfeletti érzéke van a megzavarásunkhoz.
- Lizi minden rendben? - kérdezte feszülten. - Mintha valami zajt hallottam volna. - Nem sok kellett, hogy elkáromkodjam magam és ahogy láttam, Damon sem volt kevésbé ideges. Egy bocsánatkérő pillantást küldve az ágyon fekvő sötétkére felkelve az ajtóhoz masíroztam. Nem ment valami gyorsan mivel közben a ruházatomat is rendbe kellett, hogy hozzam.
- Igen? - nyitottam ki résnyire a nyilászárót gondosan elállva a belátást a szobába. - Szia Stefan. - köszöntem mosolyogva. Lehet, hogy kicsit erőltetettnek hatott, de tekintve a helyzetet nem igazán érdekelt.
- Nem láttad Damont? - kérdezte engem méregetve. - Azt hittem, hogy veled van. - húzta gúnyos mosolyra a száját. Ilyennek se láttam Stefant még. Szinte felnyársalt a tekintetével.
- Csak nem engem keresel? - sétált felénk a folyosó végéről Damon. Nem sok kellett, hogy leessen, hogy hogy került ide. Nyilván kimászott az ablakon.
- Na, most már megnyugodtál? - néztem Stefanra majd hátat fordítva nekik besétáltam a szobámba. Tudtam, hogy követni fognak így nem is törtem magam, hogy bezárjam az ajtót. Damon amint besétált otthonosan levetette magát az egyik fotelben. 
- Minden rendben? - kérdezte Stefan aggódva. - Úgy értem most már teljesen jól vagy? - kérdezte.
- Persze köszi. - sütöttem le a szemem. - És bocsi, hogy nem fogadtam szót, de nem bírtam már tovább az ágyhoz-kötöttséget. - ültem le az ágyamra.
Stefan bólintott amit egy "Megbocsátok!"-nak könyveltem el. Legalább ez is rendeződött.        
- Na, jól van. Elena üzeni, hogy holnap átjön egy kicsit Bonnieva. - mondta. - Akkor nem zavarok tovább. Jó éjt. - mosolygott majd elindult kifelé, de mikor meglátta, hogy Damon nem mozdul megállt előtte. - Mit akarsz még tőle? - szűkültek össze a szemei. Két ekkora barmot... néztem fel az égre segítségért. Csak imádkozni tudtam, hogy Damonnak ne durranjon el az agya. Ha most higgadt marad talán nem lesz olyan gyanús ez az egész.
- Semmi közöd hozzá. - jutalmazta a legszélesebb vigyorával az öccsét majd az ajtó felé intett, hogy tűnjön a fenébe. Na jó nem lett tökéletes, de hát mit is vár az ember Damon Salvatoretól.
Stefan végül vonakodva de becsukta az ajtót. Mivel kétségem se fért hozzá, hogy nem ment túl messzire csak nagyon halkan szólaltam meg. 
- Szerinted sejt valami? - kérdeztem suttogva.
- Nem érdekel túlzottan. - vonta meg a vállát majd felállva elém sétált. - Később gyere át. - intett a fejével a szobája felé. Egy gyors csókot nyomott az orromra majd kiment az öccse után. Kimerülten terültem el az ágyon. Ez már nekem is sok volt egy napra....  

29♥

29. Long Story...

- És Elena? – kérdeztem. Nem ismertem teljesen a történetet, de azt tudtam, hogy John Gilbert Elena vér szerinti apja. Már nem emlékeztem a részletekre, hogy miért is ment el de a reakciójukból ítélve nem jelent jót, hogy most megjelent.

- Teljesen le van döbbenve. Jenna kiborult, az a szemét meg csak röhög a képükbe. – Még csak ki sem dobhatják... – sóhajtott.

- És a többiek? – szólalt meg Damon. – Jártak már a városban? – tudakolta miközben az italos asztalnál matatott valamit. Nagyon reménykedtem, hogy nekünk is készít valamit, mert eléggé rám fért volna.

- Három férfi jött vele, de ha jól vettem ki a szavaiból csak egy fog a városban maradni. – hadarta Ric. – Azt hiszem a Mrs. Lockwood vállalta, hogy befogadja. Állítólag a két család nagyon jóban volt. – magyarázta.

Damon közben egy-egy pohár whiskit nyomott a kezünkbe. Magának is öntött bár láttam rajta, hogy gondolatban valahol egészen máshol jár. Megértettem. Ez túl sok infó volt két percbe belezsúfolva. 

- Hát ez nem hangzik valami túl jól. – vontam le bölcsen a következtetést. – Van vala melyikőtöknek sejtése, hogy mi hozta vissza? – néztem rájuk válaszra, várva bár nem sok esélyt láttam arra, hogy fogok kapni. – Értem... –sóhajtottam hátradőlve és lehajtottam az italom nagy részét. Lassan csend kezdett közénk telepedni, de végül Alaric oszlatta el.

- Elena azt mondta, hogy te betegen az ágyban fekszel. – ráncolta össze Ric a szemöldökét. – Úgy látom lemaradtam valamiről... – nézett félve Damonra, de ő csak megrántotta a vállát. Láttam, hogy vendégünknek veszettül kattog az agya valamin, de szerencsére Damon telefonja megmentett a további faggatózástól.    

- Haló Stefan... – húzta gúnyos mosolyra a száját. Láttam, hogy szinte minden ideg szála megfeszül az idegességtől. – Indulok... – préselte ki magéból majd felhajtva az italát gondolom a cipőjét kezdte keresni.

- Rossz hír? – kérdezte Alaric szintén az ajtóhoz menve.

- Maradj itt Lizivel míg vissza nem jövök. – mondta inkább utasítva mintsem kérdezve. – Sietek. – vette fel a bőrdzsekijét is. Tudtam, hogy semmi esély arra, hogy magával vigyen így nem is próbálkoztam. Egy aggódó pillantást küldtem felé mire csak mosolygott majd még mondott valamit Alaricnek és kiment a kocsihoz.

Még sose beszélgettem kettesben Alarickel, de volt egy olyan sejtésem, hogy neki is megvan a maga története. Mindenképpen, hisz az nem teljesen volt még világos, hogy, hogy tudhat történelem tanár létére mindent a vámpírokról és Stefanék ügyeiről is.     

- Hogy bírjátok ezt meginni? – tette le az asztalra a még mindig teli poharát miközben lerogyott a kanapéra. Hangosan felnevettem.

- Hát igen. Damon és az ő sajátos gyógymódjai. – vigyorogtam. – Hozzak valami mást? –kérdeztem. – Egy kis bort?

Bólintott így a hűtőből hoztam neki a whisky helyett. Az övét átöntöttem az én poharamba. Hát igen nekem is ez a gyengém.

- Ittál belőle ugye? – kérdeztem váratlanul mikor leültem mellé a kanapéra. Hirtelen megállt bennem az ütő is. Sajnos a helyzetet már így se úgy se lehet eltussolni így inkább úgy határoztam, hogy nem fogok hazudni neki.

- Igen. – sütöttem le a szemem. – Már meguntam a sok fekvést. – nevettem fel szerencsére csak mérsékeltem erőltetetten. Csak ne firtassa tovább imádkoztam magamban felhajtva a poharam tartalmát. Lehet, hogy mégis van isten, mert úgy tűnt, hogy megelégedett ennyivel. Vagy érezte, hogy nem is akar többet tudni. De ezt már igazán rá bíztam.

- És mióta ismered Johnt? – kérdeztem egy kicsit elterelve a témát magamról és vörösödő fejemről. – Ha jól sejtem nem most találkoztál vele először. – néztem rá várakozóan.

- Ez hidd el elég bonyolult. – sóhajtott.

- Ráérünk. – céloztam a zűrzavarra, ami Elenáéknál lehetett. Ha Stefan Damon segítségét kérte, akkor tényleg nagy lehet a baj.

- Hát az egész Isobellel kezdődött. – mondta. – Tudod ő Elena igazi anyja. – magyarázta. – Hát őt... ismertem. – ráncolta össze a homlokát.

- Szeretted őt? – kérdeztem látva, hogy elkomorult.

- Valami olyasmi. – mosolyodott el gúnyosan. – Tudod neki a mániája, voltak a vámpírok. Kutatott utánuk. És hát addig, míg nem talált egyet, aki hajlandó volt arra, hogy átváltoztassa... – monda.

- Tehát Isobel is... – Isobel is vámpír? – kérdeztem hitetlenkedve.

Néma bólintást kaptam válaszul.

- Sokáig azt hittem, hogy meghalt. – mondta. – Hogy megölte egy vámpír. – Csak később jöttem rá, hogy az egész csak átverés volt. – Eredetileg azért is jöttem Mystic Fallsba, hogy bosszút álljak azon, aki megölte. – sütötte le a szemét. 

- Ki volt az? – kíváncsiskodtam.

- Damon Salvatore... – mosolyodott el. Döbbent arcomat látva még hozzátette. – Tudod akkor Damon mindent megtett volna azért, hogy Kathrinet kihozza a sírból. – mondta. – Isobel pedig információkat kínált cserébe. – ivott bele a poharába.

- És, hogy jön a képbe John?

- Isobel tizenhat éves volt mikor Elena megszületett. És hát John volt az apja, aki a rokonainak adta örökbe. De sokáig ez sem derült ki csak tavaly mikor Isobel a városba jött. – Képzelheted, hogy Elena, hogy reagált.

Most rajtam volt a bólintás sora. Ha valaki hát én tudtam, hogy milyen megtudni, hogy egész eddigi életem hazugság volt.

Hallottam, hogy egy kocsi fékez le a ház előtt. Kérdőn néztem Alaricre mire ő intett, hogy maradjak és az ablakhoz ment.

- Csak Stefan meg Damon. – mondta majd visszajött a nappaliba. – Hát azt hiszem, hogy ennyi elég is volt mára. – mosolygott rám. – Azt hiszem, hogy Jenna nagyon örülne, ha nem hagynám egyedül. - nevette.     

- Köszi, a mesedélutánt. – intettem neki majd ki is ment az ajtón.

Odakintről fojtott beszélgetés hallatszott majd kocsi ajtócsapódás. Gondolom, hogy Ric haza is ment. Remélem, hogy sikerül neki kicsit megnyugtatni Jennát. Láttam milyen mikor kiborul, és ha most is ez a helyzet, akkor tényleg szükség van rá.

Stefan jött be elsőnek. Mikor meglátott a maradék szín is kiment belőle.

- Hogy, hogy lent vagy? – húzta össze a szemöldökét. – Mi történt? – kérdezte ridegen. Sajnos nagyon is megértettem, hogy ideges mivel kerek perec kijelentette, hogy meg ne próbáljon Damon vért adni nekem, mert nagyon veszélyes. Gondolom más se hiányzott neki erre a napra mint az, hogy meglát teljesen gyógyultan a nappaliban.

- Becsuktam a garázst. – jött be Damon és az asztalra dobta a kulcsot. – Mi a helyzet? – vigyorgott. Időm sem volt megszólalni, mert Stefan már a falhoz vágta a torkánál fogva.

Majdnem felsikoltottam.

- Mi a fenét műveltél? – sziszegte bátyja képébe. Damon erre kicsit felmérgesedve kibújt a szorítás alól.

- Lizi menj fel. – kiabálta rám se nézve. Jó fej. Meg sem bírtam mozdulni a döbbenettől. – Azt mondtam, hogy menj. – szűrte ismét a fogai között mire végre visszatért belém az élet és a szobámba masíroztam. Tudni se akartam, hogy mi fog kisülni ebből. Amennyire Stefant és Damon ismerem, nem hiszem, hogy kulturált vámpír módjára fogják megoldani a dolgot.

A fürdőbe mentem, hogy egy kicsit megnyugodjak, vagy legalább hideg víz alá nyomjam a fejem, hogy szét ne robbanjon az idegtől. Végül egy köztes megoldást választottam. Megmostam az arcom. Kicsit felfrissített. Legalább annyira, hogy ne kelljen a falba vernem a fejem.

A nagyi medálja akadt a kezembe, ami a csap fehér márványán feküdt. Emiatt, a vacak miatt van minden bajom. Nem nagyon akartam kimenni a fürdőszobából, mert itt legalább nem hallottam, hogy mi folyik odalent. Felvettem a nyakamba. Furcsa bizsergő érzés kerített hatalmába. A tükörbe meredtem. Egy pukkanás kíséretében kiégett a körte a plafoni lámpába. Majdnem felsikoltottam. Túl az első döbbeneten, szitkozódva tapogattam a sötétben valami fényforrás vagy legalább a kilincs után mivel hang szigetelés céljából magamra zártam az ajtót. Bárcsak lenne egy gyertyám vagy valami. Mintha csak megvalósult volna mit kigondoltam. Egy gyertya gyulladt meg a csapnál. Megfagyott bennem a vér. Első döbbenetemben gyorsan el is fújtam. A szívem vadul dobogott. Nem akartam hinni a szememnek.

Félve meredtem a sötétbe. Aztán nem tudom. Megint a tűzre gondoltam, de nem történt semmi. Én teljesen megőrültem. Vontam le a gyors következtetést, majd tovább tapogattam, míg meg nem találtam a kilincset. Már épp kinyitottam mikor észrevettem, hogy nem csak a kinti fény világít. Remegve fordultam meg. A csapnál egy gyertya égett. Újra... csak mert azt kívántam...