21♥

21. Hope...

Sírva néztem végig, ahogy Damon megragadta a vállaimat és maga felé fordít.

- Minden rendben lesz érted? – nézett a szemembe. – Ki fogunk jutni innen. Bízol bennem? – kérdezte.

Némán néztem, ahogy tétován bólintok, utána mikor megölel... Sokadjára pörögtek le ezek a filmkockák a szemem előtt. Beszélni akartam, de nem tudtam megszólalni. Legszívesebben ordítottam volna magamnak: „Te bolond soha ne engedd el!”, de egy hang se jött ki a torkomon. És mindig vége lett. Kibontakozott az ölelésemből és elfordult. És, akárhányszor csak végignéztem mindig összetört bennem valami...

Tudtam, hogy álmodom. Ó nagyon is jól tudtam. De nem mertem felébredni. Még sose féltem ennyire attól, hogy szembenézzek a valósággal. Tudtam, hogy ugyanazt a plafont látnám, mint amit akkor, mikor először ébredtem a Salvatore házban. Ijedten, félve, de ugyanakkor minden gondtól mentesen. Akkor még nem gondoltam, hogy az a nap egy olyan lavinát indít majd el, ami engem így maga alá temet... És az egyetlen ok, aki miatt semmi pénzért nem töröltem volna ki mindezt az életemből most olyan távolinak tűnt... Törékenynek és múlandónak... miatta féltem felébredni. Mert mi van akkor ha már nem lesz ott. Ha már nem lehet mellettem. Ha elvesztem az okot. Azt az okot, ami miatt még várnám az ébredést. Mi van, ha elvesztem a reményt?

Lassan halványult a kép. Végignéztem, ahogy szép lassan semmivé lesz és eltűnik az emlékek között. Fáztam... Tudtam, hogy ébren vagyok. Éreztem, hogy egy ágyban fekszem, ami nyilván a lányoknak volt köszönhető. Ülő helyzetbe tornáztam magam és kinyitottam a szemem. Hajnalodott még a behúzott függönyökön keresztül is láttam. Semmi mozgást nem hallottam. Túl nagy volt a csend.  A nyakamhoz nyúltam. A kötés ellenére is éreztem, hogy nem sokat gyógyult tegnap óta. Felültem és az ablakoz mentem, hogy elhúzzam a függönyt. Nagyot dobbant a szívem mikor megláttam, hogy Stefan kocsija is a többi mellet parkolt. Egyedül Damon kocsija lógott ki a sorból, amit én a kerítés segítségével fékeztem le. A vendégszobában is volt fürdő, ahol találtam egy köpenyt és belebújtam. Kiléptem a folyosóra. Sehol senki. Nem mertem benyitni a szobákba inkább lementem a nappaliba. Teljesen üres, volt, ahogy azt gondoltam. Vajon hol lehetnek?

Öntöttem magamnak egy pohár whiskit. Lehajtottam az egészet. Valószínűleg több is rám fért volna, de az idegességtől még inni se bírtam. Mi a fene történik itt?

Csörömpölést hallottam magam mögül. Megpördültem, de semmit nem láttam. Aztán megint hallottam. Mintha valami tompította volna a hangokat. Kétségbe esetten kezdtem kutatni valami magyarázat után. Alig találtam meg az öreg pince lejáratot. Remegve nyitottam ki. Fojtott suttogás hallatszott és mintha egy fém tálba koppant volna valami. Rossz érzés kerített hatalmába, nagyon rossz érzés. Sietve indultam le a meredek lépcsőn követve a vér és a pince dohos illatát.

- ...már mindjárt végzünk. Már csak pár golyó maradt. – hallottam Alaric hangját.

- ...csak halkan a lányok fent alszanak. – mondta Stefan. Lejjebb mentem, hogy láthassam is mit művelnek. Kár volt. Mindent vér borított odalent. Egy normális ember most rögtön sarkon fordult volna és kirohan innen. De hát mióta vagyok én normális? A hangok az egyik lenti szoba felől jöttek. Mezítláb voltam, de most ez sem érdekelt. Meg akartam tudni, hogy m folyik itt. És legfőképpen azt, hogy hol van Damon...

- ...nem ....sietnétek? – hallottam meg végre Damon elgyötört hangját. Rohanni kezdtem. Most már az sem érdekelt, hogy át kellett sétálnom a véres padlón. Csak a döbbenettől fékeztem le mikor befordultam az ajtón.

Damon a falnak dőlve ült a földön. Stefan és Alaric pedig mellette térdelt, és épp, ha jól láttam Damon sebeit tisztogatták a fa golyóktól és szilánkoktól. Mind a hárman rémesen festettek, de Damon különösen. Rengeteg vért veszthetett. Könnyes lett a szemem, mikor megláttam, hogy mennyire gyenge.

Ő vett észre először. Nem szólt egy szót se csak rám mosolygott. Azt hittem dühös lesz rám, hogy csalódott lesz, amiért otthagytam. De nem ezt láttam. Valami olyan volt a szemeiben, amit nem is tudok megnevezni. És nem is tudom mihez hasonlítani... Csak azt tudom, hogy nézett és, hogy én is teljesen elvesztem a szemeiben.

Kellett pár másodperc mire Stefan és Alaric is észrevett.

- Lizi? – döbbent le Stefan. – Te meg mit keresel itt?

Elkaptam a tekintetem Damonról és öccsére néztem. Tulajdonképpen mit is keresek én itt?

- Csak lejöttem a nappaliba és hangokat hallottam...- szabadkoztam. – Aggódtam, mert láttam, a kocsi és...

- Csak nemrég jöttünk vissza, de nem akartuk felmenni, mert már biztos aludtatok. – válaszolt Alaric. – Te jól vagy?

- Azt hiszem... – mondtam zavartan.

Damon megpróbált felállni. Majdnem visszaesett így két oldalról a fiúknak kellett megtartani.

- Tudok valamit segíteni? – kérdeztem óvatosan arrébb lépve.

- Egy hűtőládában a folyosón találsz vért. – mondta Stefan, de meg sem vártam, hogy befejezze a mondatot már sarkon is fordultam. Nem volt nehéz megtalálni. Felmarkoltam öt tasakot és rohantam vissza. Damon rögtön lecsapott az egyikre. Tétován néztem Stefanra. Nem voltam biztos benne, hogy ő is fog inni belőle. Ha jól emlékszem Elena azt mondta, hogy nem igazán iszik embervért. Nagy meglepetésemre nagyon sokáig szemezett a tasakokkal, míg megrázta a fejét. Ezek szerint kezd egy kicsit elege lenni a diétájából.

Damonba kezdett visszatérni az élet. Már a harmadik tasakon is túl volt, és már koránt sem tűnt olyan esetlennek. Mire minddel végzett már csak a véres és kormos inge és bőre emlékeztetett a történtekre.

Felém lépett. Erősen gondolkoztam rajta, hogy a nyakába ugrok, de azt hiszem, ezt a többiek előtt nem nagyon díjazná.

- Tényleg minden rendben? – kérdezte a vállamra téve a kezét. Épp válaszolni akartam, mikor észrevette a kötést a nyakamon.  Összeszűkült szemekkel söpörte félre a hajamat az útból. – Mi történt? – nézett rám, amitől olyan érzés fogott el, hogy egészen a csontjaimig hatol a pillantása.

- Mikor a kocsihoz mentem. Követett egy nő és hát... – mutattam a nyakamra. – ...úgy döntött én leszek a vacsora. – nevettem.

- Megölted? – kérdezte miközben láttam, hogy Stefanék indulni készülnek.

- Igen azt hiszem. – mondtam, de nem nagyon értettem, hogy miért is érdekli ennyire.

- Akkor indulj vissza az ágyba. – parancsolta. Nem viccelek parancsolta. Legszívesebben az arcába nevettem volna.

- Hogy mi? – döbbentem le.

- Hajnali két óra és pihenned kell.

Poénos. Mondja ezt nekem az, aki az előbb még fel se bírt állni a földről.

- Nem megyek. – Amíg le nem mondjátok, hogy mi történt miután elmentem.

- Majd reggel. – mondta Damon. – Nem indulsz el azonnal a hátamon foglak felvinni. – Tudod, hogy képes vagyok rá. – vigyorogta még hozzá. Már a szeme se állt jól, így vonakodva bár de elindultam. Stefan és Alaric mentek elöl Damon meg mögöttem.

- Hátulról nem is nézel ki olyan rosszul. – suttogta mire megtorpanva hátranéztem.

- Látom, hogy már jobban vagy. – mosolyogtam majd elindultam a többiek után.

Amint felértünk a nappaliba Alaric elköszönt. Kérdő tekintetemet látva magyarázni kezdte.

- Stefan azt mondta, hogy hazavisz. Utána még Jennához is átmegyek, mert biztos nem érti, hogy miért nem vettem fel neki a telefont. – mosolyogta.

- Én csak... – kezdtem. – Meg akarom köszönni.  – mondtam. – Mindhármatoknak. – néztem körbe.

- Nincs mit...- motyogtam valami ilyesmit Stefannal majd kiléptek az ajtón.

Összerezzentem mikor megéreztem Damon karjait magam körül, ahogy hátulról átkarol. Szembefordultam vele. Átöleltem a nyakát és elvesztem a kék örvényben ami a szemeiben kavargott. Végigsimított az arcomon majd finoman megcsókolt. Nem volt szükség arra, hogy közbeszóljak. Tudtam, hogy soha nem fogom elengedni... Soha...   

20♥

20. Lángok között

Összetört üvegek hangja ugrasztott szét minket. Kérdőn néztem Damonra, de láttam az arcán, hogy ő is ugyanolyan tanácstalan, mint én.

- Mennünk kell. – mondta majd a karomat megragadva, az ajtó felé lökött.

- Nem hagyhatjuk csak így itt... – intettem a konyha felé. Remegett a kezem. Még mindig nem tudtam megemészteni a történeteket. Olyan hihetetlenül hangzott ez az egész. Az események mintha nem is velem történtek volna. Külső szemlélőnek éreztem magam.

- Ígérem, mindent el fogok intézni, de most nincs erre időnk. – Már itt vannak.

Megcsörrent a telefonja. Intettem neki, hogy míg beszél, bemegyek a fürdőbe. Ráncolta a szemöldökét, de szerintem belátta, hogy fél kézzel nem fog tudni kirángatni a kocsiig.

- Rémes... – állapítottam meg, a tükörbe nézve. A hajam csapzott volt, a szemem alatt pedig az elfojt szemfestékem maradványai éktelenkedtek. Megmostam az arcom. Ahol a csapnak támaszkodtam vörös vér csíkokat hagytam magam után. Ledobtam a kabátom, de a sötétkék topom és farmerem is csöpögött a vértől. Sírni akartam. Fojtogatta a torkomat, de nem bírtam könnyezni. Képtelen voltam rá. Most még semmiképp. Összefogtam a hajam egy csattal majd indultam vissza Damonhoz. A folyosón furcsa szag csapta meg az orrom. Olyan volt mintha égettek volna valamit.

- Damon! – kiáltottam, de mivel nem kaptam választ elindultam az orron után. A szobám ajtaja alól fekete füst szivárgott. Rosszat sejtve nyitottam be. A kiáradó hő nekitántorított a falnak. Az ablakom be volt törve nyilván azon dobtak be valamit. Megpróbáltam becsukni az ajtót de a kilincs úgy átforrósodott, hogy hozzá se bírtam nyúlni.

A lángok már szinte engem is égettek így a visszafutottam a nappaliba. Damont nem láttam sehol. A terjedő lángok narancs sárga fénnyel borították be a házat. Olyan volt mintha táncoló démonok jártak volna körül. A bejárati ajtó kicsapódott és Damon rohant be rajta.

- Felgyújtották a házat. – közöltem rémülten a minden bizonnyal magától értetődő tényt.

- Körbevették a házat egyelőre, nem mehetünk. – közölte elhúzva a függönyöket, hogy senki ne láthasson be. – Stefan elvitte a lányokat Elenához. Hozza Alaricet is. Vagy tízen vannak itt. Nélkülük nem jutunk ki élve. – zihálta. Nyilván futnia kellett odakintről. Kezdtem kétségbe esni. 

- De itt sem maradhatunk. – köhögtem. – Damon ég a ház. Megégünk vagy megfulladunk. – nyögtem. Rá se ismertem saját hangomra. Olyan volt mintha nem is én beszéltem volna. Járkálni kezdtem fel alá hátha egy kicsit meg tudok nyugodni. Ebbe persze a tűz ropogása és a villódzó árnyak kicsit se segítettek. Gyűlöltem a tüzet már egészen kicsi koromtól kezdve. Legszívesebben kirohantam volna a házból.

Damon megragadta a vállaimat és maga felé fordított.

- Minden rendben lesz érted? – nézett a szemembe. – Ki fogunk jutni innen. Bízol bennem? – kérdezte.

Remegve bólintottam. Megölelt magához szorítva olyan erősen, hogy szinte hallottam a csontjaim ropogását. Egy cseppet se bántam. Olyan közel akartam lenni hozzá amennyire csak lehet.

Mikor kibontakozott az ölelésemből, az étkezőasztalhoz sietett. Olyan forróság kezdett lenni, hogy már folyt rólam az izzadság. Felemelte az egyik széket és a padlóhoz vágta. Az egyik kitört lábát a kezébe vette és a konyhába sietett. Az egyik fiókból egy kést vette elő.

- Mi csinálsz? – kérdeztem.

- Ha nem érnek ide időben nem tehetünk mást, mint, hogy kimegyünk. - Az immár kész karót a kezembe adta. – Fogd. – mondta majd egy másik fadarabot vett kezelésbe. Szinte olyan hosszú volt mint az alkarom. Képtelennek éreztem magam, hogy valakibe beleállítsam.

- Ha szembekerülsz egyel, célozz a szívére. – oktatott Damon. – És jegyezd meg. – lépett megint elém.  – Amint kilépsz innen fuss, és ne nézz hátra. Itt a kocsi kulcs. – adta a kezembe a kulcstartót. – A szomszéd előtt parkoltam le nem hinném, hogy kárt tettek volna a kocsiban. Ne törődj semmivel. Értetted?

- Igen, de...

- Semmi más nem számít. Ha Stefan és a többiek nem érnének ide mire a tűz eléri a nappalit muszáj kimennünk.

- És te? Veled mi lesz? – kérdeztem. Az rendben van, hogy bíztam Damonban, de azért nem vagyok teljesen hülye. Nem tűnt annyira meggyőzőnk, amiket itt elmondott.

- Megleszek. Ne aggódj. – vigyorogta. – Na, gyere ide. – mondta majd megcsókolt. – Emlékszel még mit mondtam neked este? – nézett a szemembe. – Azt mondtam, hogy nem hagyom, hogy bajod essen. – mosolyodott el. - Egyvalami tudnod kell. – váltott komolyabb hangnemre. – Én mindig betartom, amit ígérek.

Elnevettem magam. Annyira képtelen volt ez az egész. Ha eszembe jutott, hogy milyen boldog voltam mikor ma felkeltem a karjai között. És most még azt sem tudom, hogy egyáltalán megérjük–e a holnapot.

Köhögöm kellett a száraz levegőbe vegyült füsttől ami kezdte betölteni a szobát. Már könnyes volt a szemem.

- Mindjárt mennünk kell. – mondta körbenézve. – Készen állsz?

- Ha azt mondom nem, számítana valamit? – nevettem fel kínomba. Úgy szorítottam a karót, ami a kezemben volt mintha az életem függött volna tőle.

Hatalmas robajlás hallatszott. A hangokból ítélve leszakadt a tető a ház hátsó részébe. Damon megragadta a karomat és az ajtó felé tuszkolt.

- Ne feledd. – suttogta. – Csak fuss, és ne nézz hátra. – megcsókoltam majd miután kinyitotta az ajtót futásnak eredtem. Már mikor kiléptem megláttam a kocsit, úgyhogy igyekeztem minél rövidebb úton elérni. A friss levegő szinte az arcomba vágott, ahogy loholtam.

Túl simán ment. Nem szegődött a nyomomba senki. Legalább is nem láttam. Ezért is fagyott meg bennem annyira a vér mikor egy nő előttem termett.

- Hova, hova? – húzta negédesen mosolyra a száját.

- Takarodj az utamból. – sziszegtem magam előtt tartva a rögtönzött karót. – Engedj.

- Hmm... – méregetett. – Nevetséges vagy. – húzta fintorra a száját.

Egy gyors ötlettől vezérelve nekiiramodtam és megpróbáltam elfutni mellette. Ez több okból is rossz döntés volt. Csupán azt nem vettem figyelembe, hogy egy talán több száz éves vámpírral állok szemben. Fél kézzel a földhöz szögezett. Szinte minden levegő kiszorult belőlem, ahogy a hátamat a vizes fűhöz csapta. A karó kihullott a kezemből és az esés miatt még csak el se értem. próbáltam szabadulni, de tudtam, hogy nem sokat ér. Vicsorogva hajolt képembe.

- Lehet, hogy nem ölhetlek meg... – mondta, miközben végigsimított a nyakamon. – De azt senki nem tilthatja meg, hogy igyak belőled. – nevette. Egy gyors mozdulattal fölém hajolt és a következő pillanatban éreztem, ahogy a fogai a nyakamba mélyednek. Furcsán tiszta maradt a tudatom. A múltkor teljesen elvesztettem az eszméletem, de most inkább még éberebb lettem, annak ellenére, hogy éreztem, ahogy az erő elhagyja a testemet. Az ujjaimmal lassan a karó felé araszoltam. Felkiáltottam a fájdalomtól. Végre elértem. Erősen rámarkoltam, de másodpercek kellettek hozzá, hogy elegendő erőt gyűjtsek ahhoz, hogy felemeljem. Végül minden erőmet összeszedve a hátába vágtam. Egy pillanatra azt hittem, hogy nem sikerült, mert még mélyebbre süllyesztette a fogait. Aztán éreztem, ahogy rám nehezül. Legördítettem magamról. A nyakamhoz nyúlva majdnem felkiáltottam a fájdalomtól. Feltápászkodtam és szédelegve a kocsihoz vánszorogtam. Alig találtam bele a kulcslyukba. Beülve azonnal indítottam. Épp időben, mert egy csapat közeledett felém az aszfalton. Nem gondolkodtam csak gázt adtam. Az egyiket elüthettem, mert hallottam, hogy a teste végiggurul a kocsi tetején. Most ez sem érdekelt. Túl sok vért veszíthettem, mert lassan kezdtem homályosan látni. Nem is emlékeztem rá pontosan, hogy hogyan jutottam el a Salvatore házig. Azt hiszem belehajtottam egy másik kocsiba, ami ott parkolt. Az ajtóhoz tántorogtam. Még a kilincset is alig bírtam lenyomni. Szinte beestem az ajtón.

- Úristen Lizi! – kiáltott fel Elena mikor meglátott. – Bonnie! Lizi csupa vér, hozz vizes ruhát és kötszert. – kiabált miközben a kanapé felé kormányzott, hogy leülhessek. Hallottam, mikor Bonnie is mellém ért, de nem bírtam kinyitni a szemem.

- Mi történt? – kérdezte Bonnie miközben a nyakamat kezdete tisztogatni. Összeszorítottam a fogam a fájdalomtól. – Hol vannak a többiek? – kérdezte.

- Nem tudom... körbevettek...- nyögtem ki. – Égett a ház... és Damon azt mondta, hogy rohanjak a kocsihoz... – köhögnöm kellett, mert a füst még kegyetlenül marta a tüdőmet. – Aztán egy követett... – zokogtam. – Megharapott... és ...és én... ledöftem...- Damon azt mondta, hogy ne figyeljek semmi másra csak... csak jöjjek ide... – ziháltam. – És nem tudom, hogy mit lett vele... nem tudom...- löktem el magamról Bonnie kezét. Fel akartam állni, de Elena a kanapéra szorított. Nem sok erőt kellett kifejtenie annyira ki voltam merülve.

- Biztos minden rendben van. – mondta Bonnie. - Stefan elment Alaricért. És mindjárt hajnalodik.

Bekötötték a nyakamat. Még így is borzasztóan fájt, de legalább már nem vérzett.

- Gyere segítünk zuhanyozni. – mondta Elena és a hónom alá nyúlva Bonnieval felemeltek a kanapéról. Feltornáztak az emeletre és segítettek levetkőzni. Végül mikor már csak a fehérneműim voltak rajtam beállítottak a tus alá és megnyitották a csapokat. Felkiáltottam, mikor megéreztem a víz cseppek forró dobolását a bőrömön. Még mindig tartottak, de nem is baj, mert szerintem egyedül összeestem volna. Sírtam. És most az egyszer tudtam is az okát. Otthagytam őt... És még csak azt se tudom, hogy mi van vele... 

- Hozok törölközőt. – ment be a szobába Elena. Bonnie ott maradt velem.

- Miért sírsz? – kérdezte megsimogatva a karomat. Nem bírtam elmondani amit éreztem. Egyszerűen nem bírtam. Csak egy nevet suttogtam magam elé:

- Damon...