18. Rossz előérzet...
- Nem számít. – monda Damon elém lépve. - Már elment. – gúnyolódott teljesen a falhoz szorítva. – Hiányoztál. – váltott át kellemesebb hangnemre. Megcirógatta az arcomat. Olyan közel volt, hogy éreztem, ahogy forrón szuszog az arcomra.
- Egy barom vagy, ugye tudod? – kérdeztem. – Tisztában vagy vele, hogy a leendő főnökömet küldted most el? – öleltem azért át habozás nélkül. Hiába ha én egyszer egy ilyen baromba zúgtam bele...
- A Lucas családdal sose leszek kedvesebb. – nyomott egy csókot az arcomra. – Ne is várd el tőlem... – csókolt a szám sarkába fokozatosan közeledve céljához. Nem vártam meg, míg odaér lecsaptam az ajkaira. Nekitaszított az előszoba falának.
- Lizi minden rendben? – kiáltott ki Bonnie a nappaliból. Szint háttérzörejként érzékeltem, mert Damon még mindig nem volt hajlandó leszakadni rólam. Végül mégis sikerült eltolnom magamtól.
- Rögtön megyek. – kiáltottam be majd Damonhoz fordultam. – Stefan azt mondta, hogy mindjárt átjön. Tudsz valamit, hogy mit akarhat? – megrázta a fejét. De láttam, ahogy összeráncolta a homlokát.
- Sejtelmem sincs, de rosszat sejtek. – morogta. – Na, mennyünk. – intett a nappali felé majd elindult a többiekhez.
- Damon? – lepődött meg Elena, az arckifejezéséből ítélve nem is kevéssé. Végül is csak percekkel ezelőtt kérdezett rá, hogy van-e valami ügyem Damonnal erre csak úgy beállít hozzám. Bíztató. Ráadásul még a fejem is borzasztóan fájt. Mostanában egyre gyakrabban jött rám a fura álmaimmal együtt. Majd Bonniet ki kell, faggassam róla. Nem hiszem, hogy sokáig bírom még így.
- Hát te meg mit keresel itt? – csatlakozott Elena is.
- Csak beugrottam. – válaszolt. – Amúgy se sok közöd van hozzá. – húzta vigyorra a száját.
- Túl szép volt ez a két hét nélküled. – gúnyolódott Bonnie. – Nem tervezel hosszabb utazást?
- Na, jó most álljatok le. – léptem közbe mielőtt még egymásnak esnek. Komolyan, mint az oviban.
- Mondott valamit Will mikor elment? – kérdezte Bonnie. – Olyan szívesen beszélgettem volna még vele. Nagyon remek pasasnak tűnik. És szerintem tetszel neki Lizi.
A plafont fixíroztam. Nem igaz, hogy pont Damon előtt akarja ezt kivesézni.
- Nem hinném Bonnie. – néztem rá jelentőségteljesen, de semmi jelét nem mutatta, hogy hatott volna rá a dolog.
- Ugyan már Lizi. Ugye te se hiszed, hogy csak azért jött, hogy megkérdezze, hogy vagy. Szerintem csak látni akart. – kezdte Elena is.
- Megvan tehát városunk új díszpolgára. – gúnyolódott Damon. – Szánalmas...
Ha nem ismertem volna Damont akkor azt hihettem volna, hogy féltékeny. De mivel ezt az egója nem engedné, gondolom, más van a háttérbe. Mintha valami olyasmit mondott volna, hogy Will családjával van baja. Egyre kíváncsibb vagyok.
A lányok figyelmen kívül hagyták megjegyzését. Inkább megint engem vettek célba.
- Lizi neked, hogy tetszik? – nézett rám Elena. A levegő is bennem maradt. Miért pont én?
- Hát... nekem más... szóval másmilyen férfiak az eseteim. – sütöttem le a szemem. – De az azért érdekelne, hogy te miért szóltad le őt ennyire? – fordultam nagy sokára Damonhoz. Nem kellett volna. Önelégült mosolya szinte a csontomig vágott. Gondolom az előző mondatom miatt. Belepirultam a pillantásába. Csak a többiek ne lennének itt. – Nem válaszoltál. – elékeztettem kérdésemre igyekezve elterelni a figyelmet vörösödő nyakamról.
- Hosszú történet. A lényeg, hogy William barátunknak régen nem csak a barátai laktak itt. A Lucas család is Mystic Fallsban élt.
Bonnie és Elena egymásra néztek majd rám. Nem nagyon értettem a dolgot, de tényleg kíváncsivá tett.
- Mi történt? – kérdeztem. Damon nagyot sóhajtott és kényelmesen elhelyezkedett a fotelben.
- A dolog ott kezdődött, hogy anyám rangon alul házasodott. A családja ellenezte, hogy hozzámenjen apámhoz, de őt ez nem érdekelt. Nos, ezért kitagadták. Az anyámat Mary Lucasnak hívták. Persze az esküvő után minden kapcsolat megszakadt a családok között. De valahogy úgy fest a dolog, hogy ez a bájgúnár is a rokonom. – húzta el a száját.
- Milyen romantikus. – nyögte Bonnie.
- Most már értem, hogy Stefan miért kérdezett rá, mikor megemlítettem a telefonban, hogy ő is itt van. – mondta Elena.
Sokáig nem szólalt meg senki, így szinte hallottam, ahogy a fájdalom kopog a halántékomon. Le kellet hunynom a szemem, remélve, hogy így majd enyhülni fog. Mikor kinyitottam, Damon aggódó arccal méregetett. Kicsit megráztam a fejem, hogy értse, most nem akarok erről beszélni. Látszott rajta, hogy nem fogj annyiban hagyni, de legalább egy kis időt nyertem. Már szinte teljesen besötétedett. Blacky is megérkezett és komótosan letelepedett Damon lábaihoz.
Csengettek az ajtón, ami oszlatta a viaszbaba találkozót. Szédelegve mentem ajtót nyitni. Stefant úgy szétvetette az ideg, hogy szinte berobbant az előszobába.
- Mi történt? – kiáltottam utána, mert már be is robogott a többekhez. Csak biccentett Elenának majd Damonhoz fordult. - Van egy kis gond. – lihegte.
- Micsoda? – kérdezte Damon rosszat sejtve olyan hidegen, hogy a hátam is beleborsódzott. Stefan beletúrt a hajába. – Mondd már! – kiáltott rá az öccsére, amitől mindenki összerezzent.
- Visszatértek. – suttogta Stefan.
- Kicsodák? – kérdezte Bonnie gyanakodva.
Stefan még mindig zihált valószínűleg futva jött idáig. Kérdőn Damonra néztem, de látszott rajta, hogy ő is tanácstalan.
- A vámpírok a sírból... tele van velük a város. – nyögte kis végül. – Amint felismertek a nyomomba eredtek.
- Ez mit jelent? – kérdeztem. Senki nem válaszolt.
- De nem úgy volt, hogy elmentek? Csak azok élték túl akik nem akartak bosszút állni. Ennek semmi értelme. – mondta Elena. Hát igen. Lehet, hogy most jött el az a rész amikor Damonnal el kellene, hogy mondjuk, hogy mi is a helyzet? Lehet. Mindenesetre ez semmiképpen sem jó hír. Ezek szerint Kathrine már maga mellé állította őket. És ha már ők is eljutottak ide akkor...lehet, hogy már Kathrine is közel van.
- Tudom. – mondta Stefan. – Megkérdeztem a Grillbe Carolinet és ő azt mondta, hogy keresnek valakit.
- Kicsodát? – kérdeztem.
- Téged. – mondta Stefan rám nézve. – Caroline azt mondta, hogy azt kérdezgették, hogy hol laksz.
- Micsoda? – hökkent meg Elena. – Mi a fenét akarnak tőled?
Bonnie koránt sem tűnt annyira meglepettnek. Szerintem ő már kezdte összerakni. Damon sem szólt semmi csak öklét a szája előtt tartva gondolkodott.
- Hányan lehetnek? – kérdezte végül öccsére nézve.
- Nem tudom pontosan. Vagy öten biztos rám szálltak. – ült le végül Elena mellé és átkarolta. – Alig bírtam lerázni őket.
Damon felállt és járkálni kezdett. Úgy sétált fel s le, mint egy éhes tigris a rács előtt.
- Kathrine a medált akarja igaz? – kérdezte Bonnie. – Már, mint ő miatta vannak itt? – nézett Damonra, aki csak némán bólintott.
- Így már kicsit érthetőbb. – motyogta Stefan.
- Nem tűnsz olyan meglepettnek. – méregetett engem Elena. Összeszűkültek a szemei amiből azt szűrtem le, hogy belül vadul kattog az agya. Szinte visszaszámoltam, hogy mikor fog neki leesni. Három, kettő, egy...
- Ti végig tudtátok, hogy Kathrine keresni fog nem igaz? – nézett hol rám hol Damonra.
- Ez most nem fontos. – állítottam le. - Ötletek, hogy mit csináljunk? – kérdeztem a homlokomhoz nyúlva. Annyira fájt a fejem, hogy majd belepusztultam.
- Rendben. – törte meg a csendet Damon. – Először is Lizi nem mehetsz többet egyedül sehova. - Még nappal se. – nézett rám parancsolóan. Mintha csak egy rossz gyerek lettem volna, akit leszid, mert felelőtlenül viselkedik. Gyűlöltem, ha kioktatnak...
- Ez szerintem is ésszerű lenne. – mondta Stefan. – Elena és te is Bonnie szintén vigyázzatok. – nézett Stefan a lányokra. - A suliban úgyis együtt vagyunk, tudok figyelni rátok.
- Én meg vállalom Lizit. – vigyorogta Damon.
- Gondoljátok, hogy tényleg veszélyben vagyunk? – kérdezte Bonnie.
- Nem tudom, de az biztos, hogy nem lenne túl jó, ha valamelyikünk a kezükre kerülne... – mondtam. Olyan abszurdnak tűnt, ahogy erről beszélünk. Minden annyira összezavarodott. A halántékom lüktetett a fájdalomtól. Semmi másra nem vágytam, csak csendre.
- Nem tudunk semmit tenni, amíg meg nem tudjuk pontosan, hogy mit is akarnak. – törte meg Damon a csendet. – Na, jó akkor Lizi indulj és csomagold össze a legszükségesebb ruháidat.
- Mi? Miért? – lepődtem meg. Kezdtem elveszíteni a fonalat.
- Nem maradhatsz itt. Költözöl a Salvatore házba. – közölte rezzenéstelen arccal.
- Te normális vagy? – meredtem rá. – Hogy én költözzek hozzátok?
- Nem nyitok vitát. Bemész a szobádba, bepakolsz és indulunk. – mondta tekintetét az enyémbe fúrva pusztán ösztönzésképpen. Ez tényleg megőrült. Most tényleg azt várja, hogy szó nélkül engedelmeskedjek neki?
- Ezen szerintem azért ennyire nem kellene... – kezdte Bonnie de Damon a szavába vágott őt figyelembe se véve.
- Ne várd meg, még én szedem össze cuccaidat. – szűrte a szavakat fogai között. Az állkapcsa úgy megfeszült, hogy szinte vártam, hogy mikor kezd el ordítani. – Indulj, most!
- Nem! – néztem vele farkasszemet. – Semmi szükség rá. Ide nem tudnak bejönni. Se éjszaka se máskor. Nap közben meg amúgy se tudnak kint mozogni. – mondtam, de koránt sem voltam már olyan biztos abban, hogy van értelme a tiltakozásomnak. Annyira fájt a fejem, hogy majd szétrobbant. Legszívesebben egy hatalmasat ordítottam volna. Stefan és a többiek csak kapkodták a fejüket kettőnk között.
- Na, jó. – törte meg Damon a csendet. – Akkor majd én. – villantott rám a szemével majd elindult a szobám felé. Utána rohantam, de már későn. A bőröndöm már nyitva volt és épp egy stóc ruhát lökött az aljára.
- Damon állítsd már le magad. – kiabáltam. – Damon! – kiáltottam kitépve kezei közül a felsőmet, amit a többi után akart dobni. Nem kellett volna. Azonnal megragadta a csuklómat és szorítva elkezdett közeledni. Olyan ideges volt, hogy komolyan azt hittem, hogy meg fog ütni. Az arca eltorzult és megnyúlt fogaival, mint egy sötét démon magasodott fölém.
Lehunytam a szemem. Nem tudtam, hogy most mi fog jönni, de tudtam, hogy felidegesítettem egy vámpírt, aki most valószínűleg halál nemek között válogat.
Megrezzentem mikor ujjait megéreztem az arcomon. Mire kinyitottam a szemem már szorosan előttem állt.
- Figyelj most rám. – kérte suttogva gyanítom azért, hogy a nappaliban senki ne kagylózhassa ki. – Ha nem jössz, most velünk nem tudlak megvédeni. Érted? – emelete fel az állam, hogy kénytelen legyek a szemébe nézni. – Nem akarok minden nap minden percében azon aggódni, hogy biztonságban vagy-e. – suttogta. - Kérlek. – simította meg a karomat.
Megadóan bólintottam. Nem is lett volna erőm tovább vitatkozni. Hagytam, hogy Damon homlokon csókoljon majd azt mondta, hogy kimegy és megbeszél még egy két dolgot a többiekkel. Amint tényleg egyedül maradtam leroskadtam az ágyra. Kellett pár másodperc, hogy összeszedjem magam. Gyorsan átválogattam a Damon által behajigált ruhákat, majd még néhány dolgot eltéve menni készültem. Csak az ajtóban jutott eszembe, hogy a legfontosabbról meg is feledkeztem. Az éjjeli szekrényemet félretolva az egyik öreg parketta lap alól elővettem a zsákot, amiben a két medál volt, majd tovább kutatva kiszedtem még a nagyi könyvét is. Ezeket is gyorsan bepakoltam. Azaz nem mindhármat, az eredeti medált a nyakamba akasztottam. Körülnéztem a szobába. Furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha örökre búcsúznék. Felvettem az ágyra dobott fekete bőrdzsekimet majd a bőröndöt magam után húzva elindultam a többiekhez.
Kint még elrámoltam Blacky cuccait majd tényleg indulásra készen álltam...
