17♥

17. Váratlan vendégek...

Pár méter után belefáradtam a püfölésébe.

- Lizi? – állt meg Damon. – Élsz még?

- Tegyél le. – vágtam egy nagyot a hátára. Úgy tűnt ez hatott, mert végre lepakolt. Kicsit szédültem újra szilárd talajra állni, de amint sikerült visszanyernem egyensúlyom bosszúra készültem. Minden erőmet összeszedve egy hatalmasat könyököltem Damon hasfalába. Nem számított rá így ütésem telibe talált. Nyögve előre görnyedt.

- Oké, ez jogos volt... – nyögte végül. – Kegyelem. – vigyorgott mikor felegyenesedett.

Nem hatott meg túlzottan. Hátat fordítottam neki és elindultam. Nem jutottam sokáig, mert elkapta a derekamat és maga felé fordított.

Azt hiszem ott rontottam el, hogy ránéztem. Szinte elvakított a kékség a szemébe, mikor megcsókolt. Megadóan átkaroltam a nyakát.

- Nem igazság. – suttogtam mikor elváltunk. – Haragudnom kellene.

- Szívem, úgyse tudsz ellenállni nekem... – vigyorogta, mire felvontam a szemöldököm.

- Hé! – vágtam karon.

Nevetve átkarolta a vállamat. – Na, induljunk. – vigyorogta. Boldog voltam, hosszú idő óta először. A kérdés már csak az, hogy meddig fog ez tartani...

A házat hátulról közelítettük meg, mert Elena kocsija még a bejáratnál pakolt. Damon egy erős rántással felfeszítette az egyik ablakom.

- Befelé. – intett majd ő is bejött.

- Jössz nekem egy ablakkal. – morgolódtam mire befogta a számat.

- Sssshhh. Csak halkan, lehet, hogy itt vannak az ajtó előtt. - bólintottam mire elengedett. – Majd délután átjövök. – megcsókolt, de mire kinyitottam a szemem már sehol se volt. Tipikus pasi, egy csók és elszelel... Nagy levegőt vettem és az ajtóhoz léptem. Majdnem elnevettem magam, mikor megláttam Bonniet és Elenát amint a tornácomon csicsikáltak. Ezek tényleg nem adták fel.

- Hát ti? – kérdeztem mintha sejtelmem se lenne a történtekről. Sajnáltam őket, de ki gondolta volna, hogy délig itt alszanak? Ráadásul az én házam előtt. – Épp hozzád indultam fordultam Elenához, aki épp egy hatalmas ásítás közben igyekezett kitisztítania tudatát. Bonnienak ez nehezebbe ment. Szegény úgy nézett ki csapzott hajával, mint aki most szállt le a hullámvasútról.

- Hol a francban voltál? – kérdezte végül Elena kicsit már magához térve. – Egész este dörömböltünk az ajtódon. – nézett rám szemrehányóan.

- Bocsi csak zenét hallgattam és belealudtam. Tényleg sajnálom.

- És egyáltalán miért léptél le tegnap? – kelt fel Bonnie is.

- Gyertek be. – intettem. Leültek a kanapéra. – Kértek egy kávét?

- Igen! – felelték kórusban, amitől, megint mosolyognom kellett.

Kimentem a konyhába. Feltettem főni a kávét, majd valami rágcsa után néztem, amivel megkínálhatom őket. Nem nagyon volt itthon semmi. Napok óta Damon reggelije volt az első normális étel, amihez hozzájutottam. Tíz perc keresgélés után végül mégis sikerült néhány darab kekszet előhalászni szegényeknek, ha már egész este az ajtóm előtt kuporogtak.

- Minden rendben? – fogta meg a vállam Elena, amitől majdnem sikítottam.

- Ne ijesztgess. – mondtam.

- Olyan furcsa vagy. Az elmúlt napokban búskomor voltál ma, meg mint akit kicseréltek. – ráncolta a szemöldökét.

- Nem értem miről beszélsz. – kezdtem el pakolni a csészéket egy tálcára. – Egyszerűen csak így keltem.

- Aha. És semmi köze ahhoz, hogy Damon hazajött? – kérdezte. Majdnem elejtettem az egyik csészét, de szerencsére még időben elkaptam.  

- Visszajött? – Mégis honnan veszed?

- Stefan hívott tegnap este...és, hát... – vakarta meg a fejét. – Tulajdonképpen...

- Mondd már! – türelmetlenkedtem, miközben levettem az immár kész kávét a tűzről.

- Stefannak volt egy olyan elmélete, hogy vele vagy. – mondta, mire leforráztam magam. Nem kis erőfeszítésembe került elfojtani az ordítást, a káromkodásról pedig nem is beszélve. Nagy levegő be, még nagyobb ki... Kínomban elnevettem magam.

- Mi dolgom lenne nekem Damonnal? – kérdeztem.

- Volt az a levél amit, hagyott neked, meg mióta elment teljesen magad alatt voltál. – Neked nem lenne különös?

- Na, hogy haladtok? - mentett ki Bonnie aki szintén kijött utánunk. Valamit sürgősen tennem kellett mielőtt még mind a ketten nekem esnek a kérdéseikkel.

- Menjünk be. – intettem a szoba felé.

- Lemaradtam valamiről? – kérdezte Elenát Bonnie míg én bevittem.

- Csak a levélről kérdeztem Lizit, amit Damon hagyott neki.

- Most, hogy mondod, az engem is érdekelne. – meredtek rám most már mindketten. Kezdtem kissé feszélyezve érezni magam. Inkább nem is mondtam semmit csak bemasíroztam a nappaliba erősen imádkozva, hogy történjen valami vagy legalább jusson eszembe egy elfogadható magyarázat. Letettem a tálcát, de nem mertem felnézni a lányokra kik nagy valószínűséggel a vörösödő arcomat bámulták. Zavaromat a csengő hangja oszlatta el. Olyan örömmel indultam az ajtó felé, hogy még Bonnieék is biztosan hallották, ahogy a kő leesik a szívemről. Nagy meglepetésembe leendő főnököm állt az ajtóban.

- Jó napot. – nyögtem ki a kezdeti sokk után. – Jöjjön csak be.

- Tegezz nyugodtan. Szólíts csak Willnek. - mondta miközben besétált. El is felejtettem, hogy milyen magas. Szinte az egész előszobámat betöltötte. – Csak azért zavarlak, hogy megkérdezzem jól vagy-e. Mármint tegnap...

- Már jobban vagyok, köszi. – meredtem a fekete szemekbe. – Épp itt van két barátnőm, de gyere csak be. – intettem a nappali felé.

Elenának és Bonnienak leesett az álla. Legalább Damon levele nem lesz téma egy jó darabig. Míg össze nem szedték magukat megkezdtem a bemutatást.

- Lányok ő itt William Lucas a leendő főnököm.

- Elena Gilbert. – nyújtott kezet Elena. – Mi már beszéltünk egyszer telefonon.

- Igen emlékszem. – fogott vele kezet Will.

- Bonnie Benett. - került sorra Bonnie is.

- Kérsz egy kévét? – fordultam felé.

- Köszi, az jól esne. – mosolygott vissza és leült az egyik fotelba a lányokkal szembe.  

Kimentem a konyhába még egy csészéért. Mindenesetre kedves gesztus volt tőle, hogy idejött. Főleg azért mert holnaptól elvileg már munkába állhatnék.

Mire visszamentem már azt hiszem túl voltak a kezdő körükön. Elen épp arról faggatta, hogy miért jött ide New Yorkból.

- Hát nem is tudom. Azt hiszem elegem lett a nagyvárosból. Meg aztán itt, a volt könyvtáros egy jó barátom apja volt, és mivel nyugdíjba ment, felajánlotta nekem a munkát.

Elenának megcsörrent a telefonja. Már az arca ellágyulásából tudtam, hogy Stefan hívta. Míg telefonált mindenki hallgatott.

- ...itt vagyunk  még Lizinél...Bonnie meg William Lucas. ...Igen ő az... Mikor?... Persze...Én is szeretlek. Szia.

Kérdőn néztünk rá Bonnieval mire csak megvonta a vállát. – Stefan átjön mindjárt. Azt mondja, valami fontos mondandója van.

- Nos, akkor én nem is zavarok tovább. – állt fel Will. – Köszönöm a kávét. – mondta majd intve a lányoknak az előszoba felé indult.

- Mindjárt jövök. – mondtam majd utána mentem.

- Akkor holnap számíthatok rád? – fordult velem szembe.

- Természetesen. Nyolcra bent vagyok. – mosolyogtam.

Megint csengettek az ajtón. Ez úgy tűnik a vendégek napja.

Majdnem elállt a lélegzetem mikor kinyitottam az ajtót és megláttam Damont. Kis híján a nyakába vettettem magam csak az utolsó pillanatba fékeztem, aminek az lett az eredménye, hogy majdnem kiestem az ajtón. Meg se bírtam szólalni csak vigyorogtam. Damon is hasonlóképpen volt, míg meg nem látta a társaságomat.

- Te biztosan Stefan vagy. – nyújtott neki kezet William. – Elena mondta, hogy jössz. - Damon hidegen és kimérten lenézett a kézre majd úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja.

- A nevem Damon Salvatore. Stefan az öcsém. – mondta hidegen végig farkasszemet nézve a másik férfival.

- Damon ő William Lucas. Holnaptól nála fogok dolgozni. – mondtam, remélve, hogy oszlathatom egy kicsit a feszültséget, ami akaratlanul is közénk telepedett.

- Csodálatos. - húzta el a száját, majd engem betolva Willhez fordult. – Nem menni készültél?

Majdnem elsüllyedtem szégyenemben. Ekkora bunkót.

- Akkor majd holnap. – mosolyogtam bocsánatkérően Will felé, aki közben Damonnak is biccentve elindult a kocsijához...

Amint becsukódott az ajtó szembefordultam Damonnal.

- Ez meg mi a fene volt?   

16♥

16. Angyal...

Lehet, hogy őrültség, de nem húzódtam el. Egy hang a fejemben még próbálta benyomni a vészcsengőt, de elkésett. Elakadt a lélegzetem, ahogy Damon végig simított a combomon egészen a csípőmig ahol a pólóm alá nyúlva keze folytatta kalandos úját a gerincem mentén. Megremegtem az érintésére. Forróság öntött el, ahogy elszakadt ajkaimtól és apró csókokkal borította a nyakam vonalát végig a kulcscsontomig. Két keze közben már a felsőm szegélyénél járt majd egy határozott mozdulattal áthúzva a fejemen megszabadult a zavaró ruhadarabtól. Tekintete azonnal lejjebb kalandozott. Mire mosolyogva megemeltem az állát.

- Én itt fent vagyok édes.

Nem adta fel. Hamar megszabadult ingétől majd maga felé fordított, így a hasára ültetve finoman átkarolt és kikapcsolva a melltartómat elhajította a többi ruhadarab mellé. Megcsókolt ezzel magára húzva, hogy a feje mellett kellett megtámaszkodjam. Kezével a hajamba túrt majd végigsimított a mellkasomon megállapodva a melleimen. Mélyet sóhajtottam, ahogy ajkaival lassan haladni kezdett kezei után. Alig bírtam magam tartani. Vérem dübörögve száguldott ereimben vénám falát majd szétfeszítve. Ajkamba haraptam, mikor megéreztem csókjait a melleimen és becéző érintését a hasamon. Kicsi erősebbre sikerülhetett, mert éreztem, hogy fogam nyomán felhasad a bőröm és az apró vágásból szivárogni kezd a vér. Damon ledermed, ahogy megérezte. Karjaimat megragadva felém gördült teljesen az ágyhoz szögezve. Láttam, ahogy kitágul a pupillája, és a vérszomj vörösre festi a tekintetét. Őrület, de még ez is jól állt neki. Megcsókolt majd finoman szívni kezdte az apró sebet engem ezzel az őrületbe kergetve. A kezei csuklóimról a derekamra vándoroltak majd megállapodott a nadrágomnál. Egy perce se vált el tőlem úgy kapcsolta ki majd cibálta le a farmerem. Apró hullám söpört végig rajtam, ahogy megéreztem a hideg levegőt forró bőrömön. Körmeimet a vállába mélyesztve, lábaimat összekulcsoltam a hátán, ezzel még közelebb húzva őt magamhoz. Mindegy volt hogyan csak érezni akartam. Elszakadt a szám kényeztetésétől, de még mielőtt megérezhettem volna a hiányát immár meztelenül újra fölém nehezedett. Hüvelykujjával végigsimított véres ajkamon majd közelebb hajolva a szemembe nézett. Furcsa volt. Mintha nem is Damon lett volna. Önelégült vigyora helyett csak a mézédes mogorvasága látszott az arcán, ahogy már-már zavarba ejtő gyengédséggel méregetett. Még sosem láttam ilyennek. Kérdőn simítottam végig az arcán mire csak elmosolyodott és megcsókolt. Kezeivel átkarolta a nyakamat majd melleim között lesimított egészen hasam aljáig mitől ívbe feszült a testem, majd egy pillanatot se tétovázva lesimította rólam az egyetlen ruhadarabot, ami még elválasztott minket. Mikor újra megcsókolt éreztem, hogy ugyanúgy zihál, mint én. Teljesen nekem feszült. Mintha csak búcsúzna a szemembe nézett majd egy határozott mozdulattal belém hatolt és ütemes mozgásba kezdet. Felnyögtem mikor a tempón gyorsítva még szorosabbra fonta a karjait körülöttem. A vállára hajtottam a fejem teljesen átengedve neki az irányítást. Elmosódott a szoba, az ágy a tudatom. Csak Damon létezett, ahogy remegve elélveztem a karjaiban érezve, hogy egy utolsó lökéssel őt is magával rántja a gyönyör. Legszívesebben örökké így maradtam volna. Minden megszűnt. Csak a szívverését hallottam, ahogy az enyémmel együtt egyre lassult miközben oldalra dőlve még mindig szorosan öleltük egymást. Csak annyira húzódott el tőlem, hogy a szemembe nézhessen. Végigfuttatta úját az arcomon, majd elmosolyodott.

- Min mulatsz ilyen jól? – kérdeztem rekedten kezem a mellkasára fektetve.

- Gyönyörű vagy. – felelte kisimítva izzadt tincseim az arcomból. – Senkinek sem hagyom, hogy bántson. - Angyal... –suttogta majd fejem óvatosan lehajtva a homlokomra csókolt. Hozzá bújtam. Nem akartam elaludni. Kérdezni akartam, és hallgatni Damon hangját, de ahogy simogatta a karomat, ahogy éreztem forró lélegzetét a bőrömön, egyre álmosított. Végül egy csókot lehelve Damon szájára elnyomott az álom...

Ajtócsapódásra keltem. Damon eltűnt mellőlem. Kómásan temettem arcomat a kezeimbe, miközben eldöntöttem, hogy semmiképpen sem vagyok normális. Megbízni Damonban annyi, mint „all in” –t mondani egy kettes párra. És a legrosszabb az egészben, hogy a megbánás csepp jelét sem éreztem. Vajon lehet az embernek bűntudata lelkiismeret furdalás nélkül?

Mielőtt még beleőrültem volna az okfejtésembe a fürdőbe mentem. Megmostam az arcom hátha kicsit felébredek, de nem sokat segített. Még éreztem magamon Damon illatát, ami teljesen elbódította érzékeimet. Mire visszatértem a szobába nagy meglepetésemre Damon az ágyban feküdt egy megpakolt tálcával. Mosolyogva bemásztam mellé mire gyorsan átkarolt.

- Jó reggelt. – vigyorogta. – Gondoltam éhes vagy. – bökött a tálca felé. Finom rántottát hozott pirítóssal. Olyan éhes voltam, hogy rögtön hozzáláttam. Csak percek múlva bírtam megszólalni mikor már jóllakottan feküdtünk egymás mellett.

- Köszönöm. – motyogtam. – Már olyan éhes voltam, hogy azt hittem téged foglak megenni, ha visszajössz. – viccelődtem.

- Akkor nagy szerencsém volt. – gúnyolódott felém tornászva magát. – Azért itt egy kis kóstoló. – monda majd megcsókolt. Finom volt és gyengéd. De hát az ember ne legyen féktelen hajnali tízkor nem igaz? Csak nagy sokára váltunk szét levegőcsere okból.

- Akkor kérdezhetek?

- Úgyis imádsz kérdezni. – mosolygott. – Ne kímélj. - sóhajtott.

- Miért kerested meg a nagymamámat és nekem miért nem árultad el, hogy tudod, hol van? – kezdtem az elején.

- Muszáj volt megtudnom, hogy mi vár rád. Három hónap múlva betöltöd a huszadik életévedet és tudnom kellett, hogy ez mivel jár. A nagyid semmiképpen sem akarta, hogy kapcsolatba kerülj vele, mert félt, hogy követnének.

- Rendben van. – sóhajtottam. – Tegyük fel, hiszek neked. De akkor Kathrine, hogyan talált rám?

- Nyilván járt Johnatannál, aki elárulta, hogy merre talál. A többit nem lehetett nehéz összeraknia. – mondta.

- És gondolod, hogy tényleg idejön? – kérdeztem félve. Valahogy elborzasztott a gondolat, hogy Damon őrült exe Mystic Falsba jöhet. Szégyen, nem szégyen kettőnk közül nem magamra fogadnék.

- Valószínű. Annyit sikerült kiderítenem, hogy egyelőre, nincs a környéken. – miközben tekintete a kezemre siklott, mivel a gyűrűjével játszadoztam a kezén. – Félsz?

- Talán. – néztem fel rá. – Hülyeség?

- Nem kell félned. Megígértem, hogy megvédlek. – cirógatta meg a vállamat, amitől nevetnem kellett.

- És mihez kezdjünk most? – tettem fel utolsó és egyben legkínosabb kérdésemet. Láttam, ahogy Damon arca elkomorul. Ezek szerint ő is ennyire tanácstalan, mint én.

- Bujkálunk. – mondta sóhajtva. – Kathrine nem csak téged akar. Fel fogja használni az alkalmat, hogy rajtam és Stefanon is bosszút álljon. Nem szabad rájönnie, hogy jelentünk valamit egymásnak.

- Miért állna bosszút rajtatok?

- Mert mikor kinyitottuk a sírt nem kis bosszúságot okoztunk neki, hogy elhagyja a várost. - Meg aztán Stefant vissza akarja, szerezi. - magyarázta

- Tehát titokba kell tartanunk. – ültem fel.

- Pontosan. – nézett a szemembe. – Már csak egy dolgot nem tudok.

- Micsodát? – kérdeztem.

- Hogy, hogy fogom ezt kibírni? – nézett színpadiasan az ég felé majd visszarántott maga mellé és nevetve megcsókolt.

- És én, hogy fogok innen észrevétlenül hazajutni? – tettem fel a magam költői kérdését miután levegőhöz jutottam. – A többiek nyílván a házamnál várnak.

- Stefan lent van. – motyogta.

- Remek. Akkor öltözzünk, majd kitalálunk valamit. – jelentettem ki majd a ruháim keresésére indultam. Egy óra múlva már mindketten felöltözötten többé, kevésbé indulásra készen álltunk. Tíz perc alatt is végeztem volna, de kisebb közelharc alakult ki közöttünk. Damonnak nem nagyon tetszett, hogy elmegyek, így ha én felvettem egy ruhát ő levett rólam egy másikat.

- És most, hogyan tovább? – kérdeztem begombolva Damon ingét, aki mint egy rossz gyerek duzzogva karba fonta a kezét. Nem szólt semmi csak kinyitotta az ablakot.

- Csak maga után hölgyem. – intett.

- Nincs az, az isten, hogy engem rávegyél erre. – ráztam a fejem tiltakozás képpen. - Új tervet kérek.

Damon erre színpadiasan felsóhajtott. Majd úgy tett mintha gondolkodóba esne.

- Nem nyertél. – jelentette ki, majd meg sem várva, hogy tovább tiltakozhassak a vállára kapott és kiugrott velem az ablakon. Püföltem a hátát ott ahol csak értem, de nem úgy tűnt, mint aki zavartatja magát. Még mindig nem tett le.

- Damon azonnal tegyél le. – kértem, mire dobott rajtam egyet.

- Szemét. – kiabáltam.

- Csak neked édes. – vert rá a fenekemre majd elindult velem a vállán gyalog az utcán.

Hogy mit fog gondolni rólam, aki ezt meglátja? Tudni se akartam...