13♥

13. A levél

Iszonyatos fejfájásra ébredtem az előszoba padlóján. Csak nagyon nehezen sikerült ülő helyzetbe tornáznom magam. Zúgott a fejem, mint egy másnaposnak. Előkotortam a telefonom, hogy megtudjam mennyi az idő. Már tizenegy is elmúlt. Két nem fogadott hívásom is volt Elenától, szegény biztosan aggódik értem. Szerettem volna zuhanyozni, de mivel nem voltam biztos benne, hogy el tudnék odáig vánszorogni úgy döntöttem, hogy üldögélek még egy kicsit. A tegnapi nap rémesen alakult. Kezdve Kathrinenel végződve Damon hülye ötletével. Vajon tényleg elment?

Tárcsáztam a számát. Kicsöngött, de nem voltam biztos benne, hogy fel is fogja venni. Kellemesen csalódtam mikor beleszóltak a telefonba.

- Szia Elisabeth itt Stefan. – mondta az öcsike. Nem értettem teljesen a dolgot. Mit keres nála a bátyja telefonja?

- Szia, Stefan. – nyögtem ki végül. – Tudnád nekem Damont adni?

- Damon már kora hajnalban elment. – mondta, meglepődve. – Azt mondta, hogy tudsz róla.

Hát persze. Nyílván azért hagyta itthon a mobilját, mert nem akarta, hogy zaklassam. Pedig ha Stefan tudná, hogy mire készül, szerintem ő se helyeselné a dolgot.

- Ott vagy még? – zökkentet ki Stefan a gondolkodásból.

- Bocsi. Tényleg tudtam a dologról, de azt hittem, hogy magával viszi a telefonját. – hadartam.

- Hagyott itt neked egy levelet. – mondta. – Ha gondolod, elviszem hozzád...

- Nem, nem. – tiltakoztam. – Egy kis dolgom van még itthon, majd délután átmegyek érte. Rendben? Nem gond?

- Dehogy akkor várlak. – Lehet, hogy Elena is itt lesz. – közölte.

- Szuper. Akkor majd délután beszélünk.

- Rendben, szia. – köszönt el majd letette a telefont.

Csalódva eresztettem le a karom. Tehát tényleg elment. Olyan lehetetlennek éreztem azt a lehetőséget, hogy nem, tér majd vissza. Vissza kell, hogy térjen. Azok a képek, amiket éjszakánként látok akár Damonról akár a múltamból, teljesen kiborítanak. Holnap mindenképp beszélni fogok Bonnieval. Talán ő tud valamit ellene. Vagy legalább tudja az okát.

A kilincsnél fogva felhúztam magam. Minden porcikán egy forró zuhany után áhítozott, de először mégis a konyhába mentem. Öntöttem kaját, és adtam vizet Blackynek, majd zuhanyozni indiltam. A köntösöm még mindig Damon kocsijában lehetett, így mikor végeztem csak egy törölközőbe csavartam magam. Reggeliztem valamit majd felöltözve hozzáláttam a rendrakáshoz. Órák hosszat pakoltam a könyveket a helyére. Csak most jöttem rá, hogy rendetlenséget sokkal könnyebb csinálni, a rendnél. Jobb később, mint soha. Délután négy volt, mire végeztem. Nem csak a házat raktam rendbe, hanem a kertet is, mivel már lassan a kerítésnél is magasabb volt a fű. Végül felvettem egy farmert és egy fekete topot, majd zsebre vágva a mobilom indultam Stefanhoz. Blackyt is magammal vittem, tekintve, hogy talán ezzel a kis sétával kiengesztelhetem azért, hogy mostanában elhanyagoltam. A nyakláncot nem vettem le. Szerencsére olyan hosszú volt a lánc, ami tartotta, hogy leért a felsőm alá így nem láthatta senki. Az utat hamar megtettem mivel Blacky diktálta az iramot. Szegénykém nagyon örült a környezetváltozásnak. Még az is kapóra jött, hogy mivel nem kötöttem pórázra mindenki kikerült minket az utcán.  

Már a múltkor is csodáltam, hogy milyen szép házban laknak Damonék. Olyan rejtélyes és hatalmas ház volt, hogy szinte félelmet ébresztett bennem. Elena kocsija a ház előtt parkolt, ami azt jelentette, hogy Stefan szólt neki, hogy jövök. Legalább nem kell telefonon beszélnem vele. Csengettem. Blacky izgatottan lihegett mellettem. Remélem, hogy Stefan nem bánja, ha ő is bejön, nem nagyon merném kint hagyni.

Nagy sokára Stefan nyitott ajtót mosolyogva.

- Szia.

- Szia, Stefan. – köszöntem. Intet, hogy jöjjek be. Blacky is követett, bár láttam, hogy Stefan némiképp félve méregeti. Ezen mosolyognom kellett. Egy félős vámpír gondolata mindig aranyos.

- Elena a nappaliban van. – monda mire elindultam a szoba felé. 

- Lizi! – kiáltotta, majd felugrott a kanapéról és megölelt. – Miért nem vetted fel a telefont mikor kerestelek? Még a házadhoz is elmentem tegnap, de nem nyitottál ajtót. – mondta majd ismét leülve lehúzott maga mellé. Stefan nem jött be gondolom tapintatból hagyni akarta, hogy beszélhessünk egy kicsit. Blacky se jött velem. Remélem, nem csinál sehol felfordulást.  

- Sajnálom de, nem voltam otthon a telefonom meg nem vittem magammal. – szabadkoztam. Elenát már megint kétségek közt hagytam. Vajon Damon elmondta Stefannak, amiket Johnatantól megtudott?

Úgy döntöttem, hogy inkább nem mondok semmit a dologról. Ha Damon nem akarta, hogy megtudja más, akkor lehet, nem örülne, ha én most kikotyognám.

- Na, mindegy. Csak azért kerestelek, mert találtam neked egy állást.

Köpni, nyelni nem tudtam, annyira ledöbbentem. Erre aztán tényleg nem számítottam.

- Micsoda?

- A suliban olvastam egy hirdetésen, hogy a Városi Könyvtár új könyvtárost keres. Tudom, hogy nem egy álom meló, de elég jól fizetnek és csak heti három napot kellene dolgoznod. – ecsetelte. - Utána érdeklődtem és tulaj most jött New Yorkból és mikor lemondtam, hogy te is onnan jöttél azt mondták, hogy mindenképpen fenntartják neked az állást.

- Köszönöm. – borultam a nyakába.  – Köszönöm, köszönöm, köszönöm... – ismételtem. – Nem is tudom, hogy köszönjem meg. - És mikor kellene bemennem? 

- Azt mondák, hogy valamikor a héten. De ha a karod majd elkísérlek. – nevette.

Annyira boldog voltam, hogy észre se vettem, hogy Stefan bejött a szobába csak, akkor rezzentem meg mikor a vállamra tette a kezét.

- Tessék. – mondta, majd kezembe adta Damon levelét. Rögtön lehervadt a mosoly az arcomról a boríték láttán.

Tudomást sem véve Elenáékról rögtön feltéptem a borítékot és olvasni kezdtem.

Lizi!

Nem tudom, hogy mikor fogok, visszatéri, de remélem, hogy hamarosan. Stefannak semmit sem mondtam sem a Johnatannál hallottakról, sem pedig azt, hogy hová mentem, és kérlek, te se közöld vele. Csak feleslegesen aggódna, és talán tenne valamit, ami még inkább súlyosbítaná a helyzeten. Vigyázz magadra és ne aggódj miattam. Csatoltam a címeket ahova a medálod elviheted. Remélem, mihamarabb látjuk egymást.

                      

                                        Damon

A levél második lapján öt cím olt felírva. Gondolkodni kezdtem. Elena és Stefan nyilván magyarázatot várnak tőlem a levél és Damon távozása miatt. Viszont Damon szerint nem kéne, hogy megtudják. A kérdés az, hogy mit is hazudjak tulajdonképpen. Remek.

- Mit írt Damon? – kérdezte Stefan mikor látta, hogy végeztem. 

- Semmi különöset csak, hogy mindenképpen meg akar keresni valakit s, hogy nem tudja, hogy mikor jön vissza. – hazudtam.

- És mégis kit? – firtatta Elena.

- Azt nem írta. – mondtam, majd gyorsan összehajtottam a papírt és a zsebembe gyűrtem. Most nem firtatták a dolgot, de láttam az arcukon, hogy ezt nem fogják annyiban hagyni.

Még beszélgettünk Elena ajánlatáról a munkát illetően meg arról, hogy valamelyik nap este be kellene ülni a Grillbe egy kicsit beszélgetni. Nem nagyon szerettem a városba menni, de Elena annyira lelkes volt, hogy megígértem neki, hogy mindenképp elmegyek.

- Na, nekem indulnom kell. – robbantotta végül Elena a bulit. – Megígértem Jennának, hogy hatra otthon vagyok. – állt fel majd megcsókolta Stefant és az ajtó felé indult. Elköszöntünk egymástól majd én is úgy döntöttem, hogy megyek. Már csak a kutyámat kellene megtalálni.

- Nem láttátok merre ment Blacky? – kérdeztem mikor már többszöri szólongatásra sem került elő.   

Stefan és Elena is vállat vont.

- Mintha a lépcsőnél láttam volna. – mondta végül Stefan. Nem találtam ott így elindultam felfelé. Már szinte minden szobába benéztem, de nyoma sem volt. Végül már csak egy szoba maradt és azt is tudtam, hogy kié. A szoba ajtaján egy kopott réztábla hirdette a tulajdonost: „Damon Salvatore”...  

12♥

12. Újra egyedül

Szinte az egész haza utat végigaludtam. A koncentráció, hogy ne gondolkozzak a hallottakon teljesen kimerített. Damon is csendben volt. Arcán nyoma sem volt szokásos mosolyának csak mogorvaság látszott rajta. A Damon féle mézédes mogorvaság. Túl sokáig nézhettem, mert csak arra kaptam félre a fejem mikor lefékez a házam előtt.

Arra számítottam, hogy megtöri látszólagos hallgatási fogadalmát, de nem így történt. Ahelyett, hogy bármit mondott volna csak kiszállt a kocsiból és az ajtó felé indult.

Ki tud rajta eligazodni? Rohannom kellett, hogy utolérjem. Már kinyitotta a zárat mire elkaptam a karját.

- Damon minden oké? – kérdeztem. – Ne vedd sértésnek, de eléggé nyomott vagy mióta elindultuk. - Még mindig nem szólt semmit. Rám nézett, majd ha lehet még inkább elkomorult.

- Mennyünk be! – jelentette ki majd szabályosan betolt az ajtón. A kulcsom a kezembe adta majd elindult a nappali felé. Nem mentem rögtön utána. Felakasztottam kabátját majd a konyhába siettem, hogy vízbe tegyem a rózsát. Nem nagyon tudtam most szépségében gyönyörködni, végtére is egy vámpír duzzog a nappalimban. Szívderítő...

Damon a kanapémon feküdt miről nyilván az előbb rámolta le a könyveket. A szoba még mindig úgy nézett ki mintha egy kisebb bomba robbant volna benne. Holnap mindenképpen rendet kell, hogy rakjak.

- Most már elárulnád, hogy mi bajod van? – próbálkoztam megint, majd leültem elé a kisasztalra. A szemeit eltakarta a kézfejével. Tényleg, mint egy rossz gyerek.

- Semmi bajom. – nyögte ki végül. – Csak...

- Csak?

- Amiket Johnatan mondott nem hagynak nyugodni. Holnap reggel elutazok Lizi. –nyögte ki felülés közben.

Átültem a kanapéra mellé.

- Miért? – kérdeztem. – És hova?

Nem tudom mitől, de hirtelen kétségbe estem. Lassan kezdtem megszokni, hogy van valaki, akivel úgy, ahogy megértem magam.

- Csak nem féltesz? – pimaszkodott. Kezdett önmaga lenni ez legalább bíztató. Azt hiszem...

- Téged? Soha. – mondtam, hazudtam, jelentettem ki vagy mi. De az arckifejezéséből úgy szűrtem le, hogy kezd nagyon jól mulatni zavaromon. Tipikus...

- Hová mész? – tértem vissza a kérdésre. Ha már elmegy, legalább tudjam, hogy hová.

- Megkeresem Kathrine-t. – monda csak így egyszerűen.

- Hogy micsoda? – döbbentem le. Hirtelen nem tudtam, hogy vágjam pofon vagy fakadjak sírva. Kathrine-t? Az a nő még képes és megöli. Nem sokat tudok arról a némberről, de ha amit hallottam mind igaz, akkor erősebb, mint Damon és nem is teljesen normális. És ez a hülye meg fel akarja kutatni?

- Te nem vagy ép. – néztem rá. – Ezt ugye te sem gondoltad komolyan?

- Komolyan gondolom. – nézett a szemembe. – Tudnom kell, hogy mire készül. Meg kell akadályozni, hogy idejöjjön. – És azt, hogy téged megtaláljon. – tette még hozzá alig hallhatóan.

Nem tudtam, mit mondani. Rendbe van, hogy meg akarja akadályozni, hogy Kathrine megtalálja a medált, de a kis magánakció terve nem nagyon tetszett.

- És ha Stefant megkérnéd, hogy menjen veled? – hadartam. – Legalább nem lennél egyedül, és akkor hamarabb is ráakadnátok.

Átölelte a vállamat.

- Nem bízol bennem? – kérdezte. Nem néztem fel rá csak hozzá bújtam. Még így is tudta, hogy elterült az arcán az önelégült vigyora. Én is mosolyogtam.

- Bízom benned. – mondtam kezemmel végigsimítva a mellkasán. Éreztem, ahogy megpuszilja a fejemet. Olyan meghitt volt ez így. Úgy mondtam volna neki valamit, valami olyat, ami miatt majd visszajön vagy amivel megakadályozhatnám, hogy elmenjen. Egy ilyen érv sem jutott az eszembe.

A zsebébe nyúlt és elővette a nagyi nyakékét. Még sosem volt rajtam. Damon előresöpörtem a hajamat a nyakamból. Megremegtem az érintésére. Furcsa volt érezni, ahogy a plusz súly a nyakamba nehezül. Furcsa.

- Míg távol leszek, ha lehet, ne nagyon mászkálj el itthonról. – mondta miután felcsatolta.   

- Csak nem féltesz? – néztem bele gúnyolódva vakító kék szemébe.

- És ha igen? – kérdezett vissza. – Ha azt mondom, hogy féltelek az meggátolna abban, hogy csinálj valami hülyeséget? – felvontam a szemöldököm – Hát én sem hiszem. – nevette el magát.

- Nem szokásom hülyeségeket csinálni. – mondtam sértődötten. Nem is értem, hogy miért feltételezi rólam. Még én akarok hülyeséget csinálni. Mintha nem ő készülne kinyiratni magát.

- Na, mennem kell. – állt fel hirtelen. Úgy meglepett a hiánya, hogy eldőltem a kanapén, mint egy zsák. Felugrottam én is.

- Miért sietsz ennyire? – tudakoltam.

- Ó, Stefan már biztosan hiányol. – húzta el a száját. Nevetnem kellett. 

- A nyakláncodról mielőbb kell egy másolat. – hadarta. -  Stefannál hagyok egy levelet, amiben majd leírom, hogy kinél tudod elintézni. Sokat segítene, ha elintéznéd. – mondta.

- Persze. – bólintottam.

Felvette bőrdzsekijét majd rám nézett.

Utáltam búcsúzkodni. Nem tudom, hogy hogyan kell. Nevetséges. Mindenki azzal vádol, hogy túl sokat beszélek, ilyenkor bezzeg semmi nem jut az eszembe.

- Lehet, hogy hosszabb ideig nem jövök Mystic Fallsba.

- Mégis meddig? Napok? Hetek?

- Talán lesz egy hónap is. – mondta majd kisimította az arcomba hulló tincseim. Belehajtottam fejem a tenyerébe. Lehet, hogy soha többé nem is jön vissza. Nagyot sóhajtottam. Nem voltam képes elképzelni.

Közelebb hajolt majd homlokon csókolt. Egy kicsit eltávolodott, majd az ajkamhoz közeledett mire lehunytam a szemem. Olyan finoman csókolt, hogy alig éreztem. Aztán hirtelen vége lett. Arra eszméltem, hogy csapódik a kocsija ajtaja. Mire kinyitottam a szemem már csak azt láttam, hogy elindul vélhetőleg a Salvatore ház felé.

Becsuktam az ajtót és leroskadtam az előszoba padlójára. Sírni kezdtem. Csak eddig bírtam. Ami Johnatannál elhangzottak szörnyűek voltak, de korántsem annyira szörnyű, mint azaz érzés, amit most érzek. Üresség. Azt hiszem ez a legjobb szó rá.

Valahogy semmi sem számított míg Damon velem volt. Az itt töltött idő alatt hozzászoktam, hogy egyedül vagyok. De csak most érzem igazán, hogy mennyire hiányzott valaki, akivel beszélhetek.

Megrezzentem mikor Blacky beszaladt a kutyaajtón. Nyílván a szomszédban időzött. Odarohant hozzám. Pont olyan kék szeme volt mint Damonnak. Lefeküdt mellém. Szánalmasan festhettem.

- Ugye te is megkedvelted őt? – kérdeztem. – Igaz, hogy egy beképzelt alak, de tud kedves is lenni.  – mondtam. - Másokkal sosem voltál még ennyire kedves. – simogattam meg Blacky fülét.

- Szerinted visszajön? – elmélkedtem. – És vajon miért csókolt meg? – néztem rá a fekete bundásra, aki csillogó szemekkel vizslatott rám.

- Jézusom egy kutyával beszélgetek. – könyveltem el. - Az őrület első jele. Semmi kétség...

Még sokéig ültem ott Blackyvel. Nem tettem fel neki több kérdést, pedig ezernyi kavargott a fejemben. Ásítottam. Egy ilyen mozgalmas nap után csoda, hogy eddig kibírtam. És ezzel az értelmes gondolattal ott a padlón fekve el is aludtam.

Szörnyű képek sorakoztak fel előttem. Mintha csak arra vártak volna, hogy elárasszanak a fájdalommal és a kétségbeeséssel, amint lehunyom a szemem. Láttam anyámat és apámat meghalni, hallottam Johnatan szavait amiket a szüleimről és Kathrineről mondott. És láttam Kathrinet. Láttam amint a földön térdel egy test előtt és egy karót emel a magasba. Láttam magam, amint feléjük rohanok. Hallottam a sikításom, láttam a könnyeim. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy ki fekszik ott. Egyre közeledtem, de Kathrine addigra már döfött. Fel akartam ébredni. Nem akartam látni őt holtan. Nem akartam. De már késő volt. Láttam a holttestet. Láttam az ismerős kék gyűrűt egy szürke kézen, ami egy fekete rózsát szorított...