11♥

Ezzel a résszel nem nagyon vagyok megelégedve, de ígérem, hogy ebben voltak utoljára ilyen nagy monologikus részek!

11. Semmi nem az aminek látszik

Odabent félhomály volt. Egy alacsony folyosó vezetett a bejárattól.

- Erre. – hallottam belülről a férfi hangját. Mondanom se kell, hogy olyan lassan lépkedtem amennyire csak tudtam. Damon ezt megunhatta, mert a derekamnál fogva tolni kezdett maga előtt.   

A folyosó egy kis szobába vezetett. Volt ott egy kanapé és egy fotel, amiben már vendéglátónk foglalt helyet. Kétségek közt ültem le. Damon mellém ült és bátorításként átölelt. Nem sokat segített, egyre inkább kezdem úgy gondolni, hogy hülyeség volt ide jönnünk.

- A nevem Johnatan Garson.  - Nyújtott kezet. Megszorítottam.

- Az enyém...

- Elisabeth Watson. – fejezte be helyettem, majd fensőbbséges mosollyal hátradőlt. – Sokat tudok rólad. Többet, mint gondolnád.

A hideg futkosott a hátamon. Olyan hangsúllyal mondta a szavakat, mintha a vesémbe látna. Közelebb bújtam Damonhoz, mire ő elégedetten megeresztett felém egy félmosolyt.

- Nem szoktam beleártani magamat a vámpírok ügyeibe. Mindent tudok a történésekről, de igyekszem semleges maradni.  – kezdte. - Így inkább rendszerint hallgatok a dolgokról. De mivel tartozom neked Damon amit tiszteletben kell tartanom, talán most kivételt tehetek. – mondta majd előrenyújtotta a kezét mire Damon a zsebéből elővette a nyakláncot és a kezébe tette.

Johnatan finoman tapogatni kezdte, mint aki így próbálja látnia a dolgokat. Olyan magabiztosabb vezetett be minket, hogy ha nem lenne a fekete kendő a szemein, senki nem jönne rá, hogy vak.

- Igen. Nem is oly rég találkoztam ezzel a medállal. Emily hozta el hozzám, hogy áruljam el, hogy törhető meg az ereje.

- A nagyi? – kérdeztem. – Járt itt a nagymamám?

- Igen. Nincs két éve, hogy felkeresett. – mondta. – Elmondtam neki, amit tudok, de sajnos nem tudtam a segítségére lenni. És félek, hogy nektek sem tudok.

- Jaj, John csak mondj el mindent, amit tudsz. – mondta Damon. -  Már elmondtam, hogy mi mennyit tudunk, és nagyon érdekelne, amiben még segíteni tudnál. – jelentette ki, Damon majd egy ládához nyúlt a kanapé mellett. – Szabad? – kérdezte, mire Johnatan csak bólintott. Damon egy zacskó vett elő. Sötét tartalmáról arra következtettem, hogy vér van benne. Elszörnyedve figyeltem, ahogy a szájához emeli a szívó szálszerű cső végét, majd inni kezd. Kicsit elbambulhattam, mert csak arra eszméltem fel mikor a kaját megint átveti a vállamon. Néha már el is felejtem, hogy vámpír.

- Nos, két éve kezdődött az egész. – kezdte Johnatan. – Egészen odáig tökéletesen titokban maradt a harmadik család létezése. – De két éve New Yorkban egy Bennett leszármazott mikor találkozott édesanyáddal megérezte az erejét. A titok kiderült. Így Emily megpróbálta megtörni a medálok hatalmát, féltve a lányát és téged Elisabeth. Ekkor jött el hozzám, szinte kétségbe esve. Azt akarta megtudni, hogy hogyan lehet megsemmisíteni a családi ereklyéket.

- De miért veszélyeztetne minket a medálok létezése? – kérdeztem. Még mindig zavarosnak találtam a dolgokat.

- Türelem. – mondta, majd egy kis szünet után folytatta. – Elmondtam neki, hogy a medálok a boszorkányokkal együtt születtek, és, hogy a faj megóvását voltak hivatottak szolgálni. A varázserő mellyel a huszadik élet évüket betöltő nőket megajándékozták az emberektől való védelmet szolgálta. Ám az a véletlen történés mikor a vámpírokkal keveredve egy új faj látszott megszületni, az mindent megváltoztatott. A boszorkány családok ellen támadás indult. Mindenki úgy tudja a félelem robbantotta ki a harcot pedig sokkal inkább volt ez háború. A vámpírok és a boszorkányok ellenségek lettek. Mert akinél a medálok vannak annál van a hatalom. Végül a Bennetteknél egy medál maradt. A családodnak sikerült kimenekítenie ezt. –mutatta fel a kezében nyakékemet. – A harmadik pedig a vámpírokhoz került. És Klaus vigyáz rá. Mit gondolsz Damon honnan a hatalmas ereje? Hisz Stefannal megöltétek mégis feltámadt.

Damon összeráncolta a szemöldökét.

- Azt akarod mondani, hogy a medál sebezhetetlenné tesz? – tudakolta.

- Egy sebezhetetlenné, kettő legyőzhetetlenné, és három medál megtöri az átkot. – suttogta. - Ezért is volt szükség arra, hogy mindenki halottnak higgyen téged Elisabeth. – Már születésedkor ügyeltek arra, hogy ne kapd meg a Bolton nevet. Christian Watson nem az édesapád volt. – mondta. Teljesen elsápadtam. - Ez most csak vicc ugye? – reménykedtem.

Johnatan csak megrázta a fejét.  

- Minden félvér nőnek csak egy gyereke lehet és csakis vámpírtól. – mondta. – Amint a gyermek megszületik az édesanyja annyira legyengül, hogy vámpírvért kell, hogy igyon. Viszont így megszűnik emberré lenni és vámpírrá válik. – Vagy meghal. - tette még hozzá.

Egy darabig mindhárman hallgattunk. Túl sok volt ez így egyszerre. Damon törte meg végül a csendet szürcsölésével. Belekönyököltem az oldalába véleményképp. Hogy bír még ilyenkor is csak zabálni?

- A szüleid balesete után a temetésen mindenkivel elhitették, hogy a Bolton család kihalt és, hogy a medál a tengerbe veszett. – folytatta Johnatan.

- A szüleim temetésén? – kérdeztem. – A szüleimnek nem volt temetése. Nem találták meg őket. – mondtam.

- A nagyid így próbált védeni. Semmiképpen sem volt szabad elmenned a temetésre. A sírkövön mind hármatok neve szerepelt és nem volt szabad, hogy lelepleződjön a csalás. Csak így voltál hajlandó elmenni Mystic Fallsba. – mondta felém fordulva.

Sajnos igazat kellett adnom neki. Amennyire ismerem magamat ragaszkodtam volna, hogy elmehessek a temetésre. 

- Persze még a nagymamád se számolt azzal, hogy Kathrine Pierce kiszabadul és a medálok keresésére indul. – folytatta. – És nem egyedül teszi. Klaustól való félelmében, szövetkezett vele. Nem fog nyugodni, míg meg nem találja, és el nem juttatja Klausnak. – A medálok csak akkor működnek, ha az alapítok, leszármazottjai használják, viszont ha már nem él leszármazott, akkor bármely vámpír birtokolhatja. A Benett család medálja most Bonnie Bennettnél van, de már nem sokáig.

- Úgy érted, hogy a boszorkányok is csatlakoztak Kathrinehez? – kérdezte Damon.

- Igen. A család életben hagyásáért cserébe segíteni fognak neki. – mondta Johnatan. – Kathrine megtudta, hogy életben vagy és mindent el fog követni, hogy élve vagy halva, de Klaus elé vigyen. – fordította felém a fejét. – A medálok hatalmát nem lehet megtörni. Mert mindig is szükség lesz rájuk. Vagy mindhárom elpusztul vagy egyik sem. A boszorkányok sosem mondanának le az erejükről. Amint húsz évesek kezükbe kell fogniuk a medált és az erőt ad nekik. Sosem egyeznének bele az elvesztésébe.

Ezer gondolat kavargott a fejemben. Lassan úgy éreztem, hogy csak külső szemlélője vagyok a dolgoknak. Belül vadul tiltakoztam a hallottak ellen, de valahol mélyen éreztem, hogy igazak a dolgok.

Az egész eddigi életem hazugság volt. Még a nevem sem igazi. Már nem is tudom, hogy ki vagyok. Odakint közben egyre sötétebb lett, ami azt jelentette, hogy alkonyodott.

- Indulnunk kell. – mondta Damon. Felállt mellőlem, és felmarkolta a medált az asztalról. – Lizi gyere, kérlek.

Mintha nem is én mozgattam volna a testem. Némán engedelmeskedtem. Csak a kinti fényre józanodtam ki valamennyire mikor az ajtón kilépve a szemembe vágott. Elköszöntünk Johnatantól. Ő már nem jött ki velünk. Amint becsukódott az ajtó mögöttünk megálltam. Csak bámultam magam elé és próbáltam összeszedni a gondolataim. Nem sikerült. Még mindig a sírás fojtogatott, de annyira erősen, hogy könnyezni se tudtam.

- Minden rendben? – lépett elém Damon. Szokatlanul aggódva méregetett. Bólintottam, de nem győzhettem meg teljesen. – Na, jó nem gyalog, megyünk vissza. – mondta majd nem kis meglepetésemre a karjaiba vett. – Hunyd le, a szemed különben elszédülsz. – engedelmeskedtem. Csak a hűs levegőt éreztem amint belekap a hajamba. Mikor abbamaradt az áramlat és kinyitottam a szemem már a kocsinál voltunk. Damon finoman talpra állított.

- Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte.

Nem voltam jól. Nagyon nem voltam jól. Úgy éreztem magam, mint egy partra vetett hal. Teljesen összezavarodtam. És ekkor nem bírtam tovább. Zokogni kezdtem, mire Damon átölelt. Ha nem tartott volna olyan szorosan biztos összeestem volna. Percekig álltunk így miközben ő a hátamat simogatta. Kezdtem megnyugodni. Kicsit eltolt magától majd miután szemügyre vette a szétázott arcomat inkább megint megölelt.

- Ennél még az is jobb, ha kérdezgetsz. – mondta mire kínomban elnevettem magam...

- Hülye vagy. – nyögtem ki végül. Nem szólt semmit csak megvonta a vállát.

- Na, angyalom, ülj be kocsiba. – mondta, majd kinyitotta az ajtót nekem. Letöröltem az arcomat majd úgy tettem, ahogy mondta. Megállt a kocsi mellet. Majd utána beült és az ölembe tette azt a fekete rózsaszálat, amit Johnatan kertjében láttam.

- Ezt otthagytad. – mondta. 

Csodálattal nézegettem a virágot. Gyönyörű volt.

- Köszönöm. – mosolyogtam rá, mire ő beindította a kocsit.

- Pont olyan illata van, mint neked. – mondta majd rám se nézve gázt adott. Elpirulva néztem ki az ablakon. Valahogy megnyugtatott a tudta, hogy megint egyre közelebb vagyok Mystic Fallshoz...      

10♥

Írjatok véleményt! Please!!!!!!!!! 

10. Séta az erdőben

Remegve fordultam meg. Soha életemben nem örültem még ennyire Damonnak. Mindent elhajítottam és a nyakába ugrottam. Szorítottam amennyire csak bírtam.

- Csak nem hiányoztam? – ölelt át. Nem érdekelt, hogy gúnyolódik. Muszáj volt, hogy egy kicsit megnyugodjak. Ironikus, hogy jelenleg ő volt az egyetlen, aki képes lehetett a megnyugtatásomra, pedig ő miatta volt minden bajom. Ez most valahogy egy cseppet se érdekelt. Csak beszívtam az illatát és hagytam, hogy szétáradjon bennem.

- A nagy Elisabeth Watson csak nem megijedt, hogy egyedül hagytam az erdőbe? – mondatára ellöktem magamtól és igyekeztem megvetően nézni.

- Nem ijedtem meg. – az arckifejezésem nem sikerülhetett valami meggyőzően, mert Damon azzal az idegesítő félmosolyával méregetett, ami azt jelentette, hogy: „ Mondj amit csak akarsz úgy is tudom, hogy igazam van.” Cseppet se volt lekezelő á dehogy...

- Amúgy hová mentél? – kérdeztem.

- Visszamentem a kocsihoz a dzsekimért. – mondta. Majd levette a fekete bőr ruhadarabot és a hátamra terítette. – Láttam, hogy fázol. – tette még hozzá látva, hogy tiltakozni akartam.

A fejemben tényleg az járt, hogy inkább fagytam volna meg mintsem, hogy így halálra rémítsen, de túlságosan is idillinek éreztem a pillanatot, hogy az előbbi halálfélelmemet a szemére vessem. Inkább csak mosolyogtam.

- Min mulatsz ilyen jól? – ráncolta össze a szemöldökét. – Mégse kell?

- Nem, nem csak... Csak meglepett, hogy tudsz kedves is lenni. – motyogtam.

- Ne nagyon szokj hozzá. – mondta. De láttam rajta, hogy maga is meglepődött a kijelentésemen. – Ha délig nem érünk oda, akkor nem fogunk visszajutni sötétedés előtt. Nem tudom te, hogy vagy vele, de én nem szeretnék éjjel itt sétálgatni. – mondta majd elindult az ösvényen. Szinte szaladnom kellett, hogy utolérjem.

- Elárulnád, hogy miféle ember él egy erdő közepén? – kérdeztem. – Már, mint, honnan tudhat bármit is a családomról, ha elzárva él a külvilágtól?

- Johnatant nagyon régről ismerem. Úgy tartják számon, mint a vámpírok krónikását. Mindenkiről mindent tud. - És mindenkinél jobban. – tette még hozzá.

- És miért segítene neked?- szégyen nem szégyen tényleg kételkedtem abban, hogy bármi hasznos dolgot is megtudhatunk. Vámpírok krónikása. Nem hangzik valami hihetően. Bár ha belegondolok, hogy eddig mennyi mindenben nem hittem...

- Egyszer régen megmentettem az életét. – mondta. – Tartozik nekem.

Nem akartam tovább faggatózni. Szemmel láthatóan nem nagyon akart róla beszélni.

Az utat teljesen benőtte a gaz. Ha ez az egyetlen út hozzá, akkor a férfinak már nagyon régen nem volt látogatója. Könyveltem el magamban. Furcsa. A gazról, meg a fűről eszembe jutott a régi temető ahol először találkoztam Damonnal. Az első benyomásom az volt róla, hogy egy beképzelt bunkó. Egy eszméletlen jóképű, de egocentrikus férfi. Meg persze a második a harmadik és a negyedik benyomásom is ez volt róla. De most,... valahogy úgy éreztem, hogy képes érezni is.

- Hát ezt is megértük. – mondta. – Csak nem kifogytál a kérdésekből? –kapott színpadiasan a szívéhez.

- Csak gondolkodtam. – eresztettem el a fülem mellet a megjegyzését.

- És mégis min? – kérdezte. – Nem érts félre, de ha attól csöndbe maradsz, akkor gyakrabban kéne a dolgon agyalnod. – jelentette ki.

És tessék már megint bunkó. Egy épeszű ember, hogy legyen képes eligazodni egy ilyen alakon?

- Azon a napon gondolkodtam, mikor először találkoztunk. – mondtam végül. - Te miért jöttél oda aznap?

Meglepte a kérdésem. Nem úgy tűnt, mint aki szándékozik válaszolni.

- Miért mentél oda?

- Az apám miatt. – mondta végül.  – Mint tudod az egy temető volt. A családom minden tagja ott végezte. – közölte.

Hogy lehettem ilyen tapintatlan. Damonnak igaza van. Túl sokat kérdezek.

- Sajnálom. – majd megfogtam a kezét, amivel végre megállásra bírtam. - Nem akartam tapintatlan lenni. – szabadkoztam.

Lenézett a kezemre, amivel az ő kezét szorítottam. Visszaszorított. Álltunk így pár másodpercig. Végül ő mozdult először és húzni kezdett tovább az úton majd elengedte a kezem. Szótlanul indultam el mellette.

- A te szüleidnek legalább van sírja. – mondtam, mire értetlenül nézett rám.

- Hogy érted ezt?

- A szüleim kocsija a szalagkorlátot átszakítva a tengerbe zuhant. Sosem találták meg őket. – mondtam.

Sokig mentünk némán. Túl sokáig.

- Damon. – mondtam.

- Igen? – kérdezte.

- Már vagy egy órája gyalogolunk. Messze vagyunk még?

- Már megint egy újabb kérdés. – nézett az égre.

- Már megint egy gúnyos megjegyzés. – vágtam vissza. – Lehet, hogy tényleg sokat kérdezek, de én legalább beismerem. Te talán olyan tökéletes vagy? – kérdeztem.

- Maradj csendben. – suttogta. – Már mindjárt ott vagyunk és nem szeretném ha magunkra vonnád a figyelmet. Értve vagyok? – tudakolta a képembe hajolva.

- Igen. – mondtam duzzogva             

- Amúgy meglepne, ha tíz hibánál többet találnál bennem. vagy akár egyet is. – jelentette még ki majd kihúzta magát és előre ment.

Legszívesebben felröhögtem volna hangosan, de mivel tartottam a következményektől így csak szimplán lábon rúgtam. „Ezt most miért?”szemekkel nézett rám, amiből rögtön rájöttem, hogy tényleg komolyan gondolta az előbbieket. Egoista majom... Már készültem is rá, hogy véleményem vele is megosztom, mikor hirtelen a számra nyomta a kezét. Egyértelmű célzás, hogy most nem alkalmas az idő ilyesmire. Nem baj tudok várni. Mindegy, hogy mikor vágom a fejéhez.

Nem messze onnan, ahol az ösvényen megálltunk, a bokrok mögött, én is megláttam amit Damon már biztos rég észrevett. Egy ház teteje kandikált ki a bozótból. Innen nem sok látszott belőle nyílván a másik oldalon volt a bejárata. Damon intett, hogy maradjak itt majd elment előre megkerülve az építményt.

Még szép, hogy nem maradtam itt. Valahogy nem tetszett a gondolat, hogy csak itt ácsorogjak. Én is előre mentem. Itt már valamivel ápoltabb volt a környezet. A ház maga a földbe volt süllyesztve. Nyilván a föld alatt is voltak részei. A ház előtt volt egy apró kerítéssel védett virágoskert is. Csodálatos rózsák voltak benne. Piros, sárga, fehér és egy szál fekete. Gyönyörű volt. Le sem tudtam venni róla a szemem. Épp nyúltam felé, de egy holló károgása magára vonta a figyelmemet. Mikor felnéztem megláttam, amit kinyílik a ház ajtaja.

Először Damon jött ki majd mikor meglátott az égre emelte a szemét. Ezt gondolom a helyváltoztatásomról alkotott véleménye kifejezéseként. Aztán kijött egy férfi is. Negyven évesnek saccoltam, de lehet, hogy több volt. Átlagos öltözetet viselt. De egy fekete kendő takarta a szemeit. Vak volt. Nem is tudtam, hogy mit kéne tennem tanácstalanul néztem Damonra aki viszont nem sietett segítségemre. Zavaromban a kezem is nyújtva maradt mivel a virágért nyúltam.

- Neked adom a feketét. – mondta a férfi. – Mikor mentek csak szakítsd le. Ha kiszárítod, még évekig érezni fogod az illatát. – mondta. Nagyon meglepődtem. Damonra viszont nem ült ki a döbbenet. Tudna úgy látni, hogy a szemére vak?

- Gyertek be. – mondta. – Ha sötétedés előtt vissza akartok érni, akkor már nincs túl sok időnk. – jelentette ki majd be is ment az ajtóból. Damon intett, hogy kövessem majd utánam ő is bejött és becsukta az ajtót...